Tunézia- egy utazó fotós szemével

Emlékszem gyerekkoromban egyszer egy réten feküdtem egy frissítő nyári zápor után. Körülnézve láttam, hogy a leveleket furcsa vörös por borította. Hazaérve tudtam meg, hogy az afrikai sivatagok porát hozta magával az aznapi eső. Akkor arról álmodoztam, hogy egyszer én is ellátogathatok erre a kontinensre. Most felnőttként szerencsésnek érzem magam, mivel egy meghívás miatt Tunéziába látogathatok pár napra.


A repülőút közben van időm elmélázni azon, hogy a mai tunéziaiak úgy vélekedhetnek az egykor Karthagót alapító főníciaiakról és Hannibálról, mint ahogy mondjuk én gondolkozom a hunokról és Attiláról. Lehetetlen feladatnak tűnne visszavezetni az eredetüket odáig, mégis szerves részét képezi a történelmüknek, és ápolják az örökséget. Ami teljesen érhető, hiszen pontosan ezen a területen éltek egykor a punok is, amit most a magukénak vallanak. Közben a gépem is megérkezik és hála a vendéglátóim szívélyességének, nem kell a több száz ember alkotta sort végigállnom a határátlépésnél, hanem rögtön egy kísérő a VIP vendégek részére fenntartott kezelőpulthoz kísér és pár perc adminisztráció után beléphetek az országba.


Magyarként - valószínűleg a gyerekkoromtól belém ivódott útvonal-hálózati országtérkép miatt - mindig úgy gondolok egy ország fővárosára, mint a testet ellátó szívre. Nincs ez másképp most sem, mikor a kisbusz Tunisz felé robog. A lemenő Nap sugarai már csak egy kis csíkban világítják meg az ég alját, mikor a szállás előtt megállunk, amely stílusosan a Hotel Afrika nevet viseli. A hotelét, amely nemcsak a VII. században Karthago végső elpusztításával fővárossá emelkedő Tunisz, hanem az ország legmagasabb épülete is. 22 emelet. Nem túl magas világméretekben, de mégis impozáns a maga területén. 22 perc. Ennyi időt vesz igénybe amíg bejelentkezem és minden fontos információt megtudok a következő napok programjairól, és a lift felrepít a szobámhoz vezető folyósóra. 22 másodperc. Már az ablakomból gyönyörködöm a pazar kilátásban, amely az esti kivilágításban fürdő metropolisra nyílik. Kezemet kidugva az ablakon, úgy érzem, mintha megfoghatnám és a kezemben tarthatnám az ország szívét, miközben az, az éjszaka leszállásával elcsöndesedik és egyre lassabb dobogással megérdemelt nyugovóra tér. De mielőtt ez megtörténik, még egy séta erejéig elhagyom az ötcsillagos hotelt, és megpróbálok elvegyülni a helyiek között az impozáns, európai nagyvárosok sétálóutcáját idéző Avenue de France-on. Beülök egy pohár italra az egyik kávézóba és próbálom rögtön átvenni az általam is már oly sokszor megcsodált, európai szemmel mindig kicsit furcsa, lassú élettempót, ami az arab országokra oly jellemző.


A kiadós reggeli elfogyasztása után számomra egyértelműnek tűnik, hogy az első utam Tuniszban is a Medinába vezet. A mai szóhasználat egyébként az arab városok történelmi magját jelöli vele, ahol az iszlám követői laknak, kirekesztve az értelmezésből a városok gyarmatosítók által épített „modern” negyedeit. Ez a tuniszira hatványozottan igaz, mivel az arab világ egyik legjobban és legeredetibb állapotában megőrzött Medinájáról van szó. Mikor a Bab el Bahr-on (A tenger kapuján) keresztül belépek a bazárba, közismert arab nevén a szukba, mintha az időutazásom egy újabb állomásához érnék… A tűző nap ellen tetővel-ponyvával védekező, szűk utcácskákon könnyű eltévedni-elveszni a mindkét oldalon sorjázó portékával dúsan megtömött boltocskák között. Biztosan állíthatom, hogy mindenki számára örökké emlékezetes marad egy szukban tett látogatás, hiszen nehéz elfelejteni az egész nap zsibongó árusokat, az áruk változatos sokféleségét, a vásárlókat, a színes kavargást, a temérdek új illatot és a minden sarkon új meglepetést tartogató vásári fílinget. Bár az itthon megszokott bevásárlóközpontoktól jócskán eltér az itt jellemző eladási mód, de valamiért mégis olyan kedvesen csinálják az árusok, ahogy mosolyogva invitálnak az üzletükbe, és szinte mindennel elkápráztatják az ámuló - azt azért kijelenthetjük, hogy főképp külföldiekből álló - vásárlóközönséget, hogy én sem tudok ellenállni és az egész délelőttöt a szűk utcákon töltöm. Örömmel alkudozom, sokszor olyan dolgokra is, amiket nem szándékozok megvenni, mert maga az alku rituáléja felér egy óriási élménnyel. Végül csak a vezetőm jelzésére tudatosul bennem, hogy lassan ideje befejeznem a vásárlást és folytatni Tunéziai többi részének felfedezését.


A kisbuszba szállva elindulunk, hogy felfedezzük a Sahel-vidékét. A Sahel egyébként arab szó, és a jelentése part menti. A Sahel-vidék a tengerpart és a sivatag széle között terül el, bár pontosan meghúzható határai nincsenek. Útközben az ablakon kitekintve elég sivárnak tűnik a dombokkal tagolt táj, de a valóságban nem így van, mivel a tenger melletti övezetben a bőséges napsütés mellett a tenger páradús levegőjéből is jut, és a gyötrő sivatagi szél, a sirokkó is ritkán jut el idáig. Ezeknek az öntözésnek, és arab emberek szorgalmának köszönhetően kiterjedt olajfa ültetvények borítják a tájat, ahogy haladunk dél felé. Végül közel két órás út után megérkezünk mai második célpontunkhoz, Sousse-ba. Itt, a tengerparton, már nem a természet kincsei uralják a tájat, hanem a ma már Tunézia egyik fő bevételi forrását nyújtó, idegenforgalmat kiszolgáló létesítmények. Már a buszból kiszállva és körülnézve is biztosítottnak látszik, hogy aki úgy dönt, hogy a szabadságát nem egy már megszokott európai tengerparton akarja tölteni, az jó döntést hoz, ha egy tunéziai célpontot választ. Később, miközben körbejárom a települést még biztosabbá válok a véleményemben, mert bár nem ez a legfontosabb érv, de akárhol látok árakat kiírva, meg sem közelítik az otthon megszokottat és akkor még nem is beszéltem arról, hogy itt mindenki mosolyog! A kisebb séta után a kikötőbe megyünk, hogy az ebédünket elfogyasszuk.

Maga a kikötő is megérne egy misét, de ami az étteremben fogad, az minden elképzelésemet felülmúlja. Rögtön egy pazarul megterített asztalhoz ültetnek, ahol csak a már kikészített étkészlet mennyiségére pillantva biztos vagyok benne, hogy nem hagyják, hogy éhesen hagyjam el a helyiséget. Egymás után érkeznek az esztétikai élményt is biztosító fogások. A tenger ezeken a partokon fellelhető összes herkentyűjét felsorakoztatják az étkezés alatt. Van itt minden: rákocska, tintahal, kagyló, kalamár, polip és még pár dolog, amiről ránézésre nem is tudom megállapítani mi lehet, de megkóstolva úgy érzem, hogy a felséges íze felett érzett öröm mellett nem is számít mi lehet az. Amikor pedig már úgy érzem mindent kihoztak, ami megehető volt a konyhában, derült égből villámcsapásként ér, ahogy meglátom a pincért, amint a főétellel a kezében közelít az asztalomhoz. Írd és mondd, egy nem is tudom, körülbelül 30 centis halat helyez elém… Először arra gondolok, hogy majd a zsebembe rejtem és úgy próbálok majd csendben kiosonni, de mivel mellettem állva, mosolyogva várja, hogy belekóstolok és véleményt alkotok, így egy nagy levegőt véve nekigyürkőzöm. Ahogy a finom fehér hús szétomlik a számban, hamar elvetem az előbbi ötletemet. Majd - gondolom az arcomon látszódó révület hatására - a pincér is távozik a konyha irányába, és csak remélni tudom, hogy azért, hogy közölje a séffel, ízlik a mesterműje, és nem újabb fogást akar prezentálni. Nem mondom, elég nehezen emelkedem fel, a szolidan általam kiadósnak nevezett, közel két órán keresztül tartó étkezés után, hogy a nap zárásaként az óvárosban tegyek egy sétát, és talán nem meglepő módon eleinte nehezen is mozgok. Aztán összeszedem magam, mivel mégiscsak Tunézia második legrégibb városának köveit koptatom. Jól bevált útvonalként a Medinát, a Nagymecsetet és a Ribatot tekintem meg. Bár a tuniszinál természetesen mindegyik kisebb méretű, de a szépségükön ez semmit sem ront. Ráadásul a Nagymecsetben sétálva - talán mert ennek van egy olyan különlegessége, hogy a 851-es alapításakor nem építettek hozzá minaretet, hanem az északnyugati sarkán, egy fal tetején elhelyezett pavilont használtak imahívásra.


Ma ismét káprázatos napsütésre ébredtem. A szokásos svédasztalos reggeli után rögtön megkezdtem az utazást, bár kilométerben kisebb táv várt ma rám, de élményekben ugyanolyan gazdag napnak ígérkezett. Az első célpontként a Sousse-tól csak pár kilométerre fekvő Monastir városát vettem célba. Egy olyan várost, ami Tunézia történetében - bár lakossága talán 40 ezer körül lehet - meglehetős jelentőséggel bír és kivételesen nem a régmúltéban, hanem a jelenkoriban. Tudniillik itt született Bourguiba elnök, a modernkori Tunézia államalapítója. Itt minden róla szól, még róla elnevezett mecset is van. Én is itt kezdtem a nézelődést, de hamarosan inkább a körülötte fekvő temető vonta magára a figyelmemet. Mivel még sosem voltam muszlim temetőben, így meglehetős érdeklődéssel figyeltem a sírköveket és próbáltam a szegényes arab tudásommal kisilabizálni mit írhattak rájuk. Végül esélytelenségemet látva inkább az átellenben fekvő erődítményrendszer felfedezésére indultam. Szerencsémre nyitva volt, mert mint bent kiderült, régebben az amerikai filmesek kedvelt forgatási helyszíne volt, így gyakran hónapokra lezárták.

Beérve egyből a délkeleti sarkában álló, gyárkéményre emlékeztető őrtorony vonzotta magára a figyelmemet. Végig sem gondolva, hogy kisebb tériszonyom van, a szűk csigalépcsőn másztam is már felfelé a tetejére. Ami szintén nem volt túl tágas, először meg kellett várnom, hogy az ott tartózkodó két ember kifotózza magát, de miután sorra kerültem a gyönyörű panoráma kárpótolt a nehézségekért. Majd miközben egy heves széllökés majdnem lesodort a torony tetejéről, úgy döntöttem eleget láttam a településből, visszaereszkedtem a lépcsőn és elindultam Hammametbe, az egyik divatos fürdőhelyre, hogy ezeket a nagy „izgalmakat” kicsit kipihenjem. Odaérve nem is tettem mást, mint az egész délutánt úgymond „aktív” pihenéssel töltöttem, a közel két kilométer hosszú öböl, selymes vízzel és aranyló homokkal rendelkező egyik szállodájának tengerparti nyugágyában fekve szemléltem a nyaralók gondtalan életét.

Utolsó nap visszaindultam Tuniszba, hogy a környékén található látnivalókat is megtekintsem. Kényelmesen utazva a kora délutáni órákban értem Kathagó ősi romjaihoz. Úgy gondolom, a pusztulásának történetét senkinek sem kell külön elmesélnem, a középiskola tanulmányaiból mindenki emlékezik rá. Így inkább az alapításáról szóló legendát mesélem el. A mai Libanonban fekvő Tyr városában, a főníciai birodalom központjában családi perpatvar kezdődött az uralkodó Pygmalion és húga Dido hercegnő között, mire utóbbi híveivel hajóra szállt és a szél Karthagóig sodorta. Itt a helyi törzsektől csak akkora területet kért a letelepedésükhöz, amit egy tehén bőre betakar. Az engedély birtokában aztán a tehén bőrét csíkokra vágatta, és így már jelentős területet tudott bekeríteni. A romok között sétálva ezeknek már nincs nyoma, de mégis érződik az egykor Rómát is megtámadó birodalom nagysága.

A letűnt korok emléke után érzett melankólia után jóleső érzés megérkezni Tunézia egyik ékszerdobozába, Sidi Bou Said-ba. Az autót a domb alján hagyva, gyalogosan indulok a felfedezésére. Bár csak 130 méter magas a legmagasabb pontja, így akár fel is szaladhatnék rá, de inkább a kényelmes sétát választom, hogy teljesen el tudjak merülni abban a varázslatos bájban, amit a település hófehér falai, jellegzetesen azúrkékre festett ajtói és ablakai, amelyek szépen megművelt rácsok által keretezettek, és nagy valószínűséggel andalúz hatásokat mutató összkép jellemeznek. Mindez a lassan lebukó Nap meleg fényében, a tenger és az ég kékjében, a virágok illatfelhőjében, káprázatos, szinte mindenkit megihlető eleggyé áll össze. Az élménytől elbódulva érdekes módon mindenki egy kávézó felé tart, amely egy sziklaszirten áll, ahol egy tea mellett lehet gyönyörködni az öbölre nyíló pazar kilátásban és a naplemente fényeivel búcsúzni ettől a szép országtól.

Szerzőnk, Garamvári Gábor, fotós túráink túravezetője.
 

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár
Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Segíthetünk?Bezár
Kérjen ajánlatot!
Megkeressük Önnek a legjobb árat.
Kollégáink segítenek munkaidőben.
+36 1 5013490
Küldjön magának emlékeztetőt
e-mailben!