Az utazás története I.

Szeretünk utazni, vágyunk új tájakat, embereket, kultúrákat megismerni. Vannak, akiket az aktív turizmus kihívásai érdekelnek, mások pihenni, feltöltődni indulnak el, megint mások a kulináris világra, vagy a gyógyító lehetőségekre kíváncsiak. S az ember évezredek óta úton van.

Ez persze elsőre furcsának tűnhet, hiszen a szervezett turizmus csak alig kétszáz esztendős múltra tekint vissza; egy angol úr, bizonyos Thomas Cook 1841-ben egy 10 mérföldes vonatos kirándulást szervezett Leicesterből Loughborough-ba, melynek ára egy shilling volt oda-vissza (ez az ár az étkezést is tartalmazta), s 570 vállalkozó kedvű utas vett részt rajta. Cook fantáziát látott az ötletben, s később további, immár hosszabb utazásokat is szervezett (Liverpoolba, Skóciába), melyet végül a ma is létező Thomas Cook & Son (ma Thomas Cook Group) utazási iroda megnyitásával intézményesített. 1855-ben, a Párizsi Világkiállításra indította első külföldi útját, majd a rákövetkező évben megkezdte európai körútjainak is a szervezését. Az 1860-as években további úti célok kerültek a repertoárra: Svájc, Olaszország, Egyiptom és az USA.

A legelső vándorok
Azt gondolnánk, a legelső emberek még csak élelemszerzés, vagy időjárás változás okán változtatták helyüket, mely során hatalmas távolságokat is bejártak. E vándorlások azonban még nem nevezhetők modern kifejezéssel élve turisztikai célú utazásoknak. Csakhogy őskori „egészségügyi utazásra” már találtak bizonyítékokat, méghozzá a dél-angliai Amesbury-ben, Stonehenge mellett: 2002-ben egy negyvenes éveiben járó férfi maradványait tárták fel egy iskola építésekor, aki mellett számos nyílhegyet találtak sírmellékletként, így kapta az Amesbury Íjász elnevezést. A vizsgálatok kiderítették, hogy a férfinek – aki az oxigénizotóp-analízis szerint Közép-Európából származott – örökletes betegségből származó lábsérülése volt, így a kutatók feltételezik, hogy esetleg zarándok lehetett, aki Stonehenge "gyógyító" kék köveiért tette meg ezt a hosszú utat.

Az ókorra az utazások célja tovább bővült: Egyiptom és Mezopotámia – melyek jól szervezett adminisztrációval, és e területen dolgozó népes apparátussal is büszkélkedtek – hivatással járó, üzleti, valamint vallási célú turizmussal is rendelkeztek már. A közigazgatási tisztségviselők, az intézők, a futárok és a kereskedők, akik e nagy kiterjedésű, hatalmas birodalmak útjait rótták, már kereskedelmi céllal működő szálláshelyeken éjszakázhattak, s gyakran jól kiépített utakon közlekedhettek. Ennek egyik legjobb példája a Perzsa Királyi Út, melyet a Kr. e. V. században Dareosz nagykirály építtetett a mai Törökország területén fekvő Szardeisz és az iráni Perszepolisz között. A 2700 kilométeres távot – melyen út közben 111 pihenőállomást létesítettek, s ahol friss lovakat is válthattak – a futárok hét nap alatt tudták megtenni.

Zarándokok nyomában
A klasszikus ókori kultúrákban – a görög és római időkben – aztán kiszélesedett a korabeli utazások célja, lehetőségei és profilja. Görögországban Kr. e. 776-tól virágzott a vallási alapú „sportturizmus”: az egész hellén világból érkeztek Olympiába a sportolók, hogy az olympiai játékokon összemérjék erejüket, így leróva tiszteletüket Zeusz előtt. A vidéket hírnökök járták be, összegyűjtve a férfi közönséget a játékokra, melynek később, már a római uralom idején „nemzetközi” elismertsége lett. Olympiában szabályos hotel, a Leonidaion állt a messziről jött sportolók szolgálatára, ahol megszállhattak a játékok idején. A naxosi Leonidas által tervezett szállás Kr. e. 330 körül épült, és Olympia legnagyobb épülete volt. Hasonló jelentőségük volt a Delphoiban rendezett püthói játékoknak, mellyel Apollón előtt tisztelegtek. Delphoiba egyébként a püthói játékok mellett az orákulum jóslatáért is érkeztek messze földről vándorok.

Halikarnasszoszi Hérodotosz, a híres görög történetíró maga is sokat utazott, jószerével beutazta az akkor ismert világot: megfordult Egyiptomban, Észak-Afrikában, a Fekete-tengernél, Mezopotámiában, Itáliában, s utazási tapasztalatait le is írta. Munkássága, mely alapvetően történelmi irányultságú volt, hatalmas forrásanyagot jelentett a korabeli néprajzot és földrajzot kutatók számára is. Legfőbb és egyetlen fennmaradt műve a ’Történelem’ a görög-perzsa háborúkról szól, de részletesen ismerteti az Óperzsa Birodalom kialakulását, a benne élő népek kultúráját, néprajzát és földrajzi fekvését is. Tőle tudjuk, amikor a föníciai hajósok nyugati irányba haladva Afrikát körülhajózták, a Napot jobb oldalukon látták. Ez valóban így van a déli féltekén, és bizonyítja, hogy az említett utakra valóban sor kerülhetett.

Az ókori görögök a gyógyászatban is élen jártak, s korabeli művelőik – mint például Hippokratesz – a vizek, illetve az azokban jelenlévő ásványi anyagok gyógyhatásait is megfigyelték. Így a hydrotherápia (vízgyógyászat), a balneotherápia (az ásványvizek, iszapfélék, tengeri és folyami fürdők gyógyítási célokra való felhasználása), illetve a thalassotherápia (tengervízi kezelés), illetve a hozzájuk tartozó tengeri iszappakolás már az ókor óta ismert kúrák, melyek jótékony hatása messze földről vonzotta a gyógyulni vágyókat. A görög vallásban Aszklépiosz volt a gyógyítás és az egészség istene, így a neki szentelt templomok (asclepeion) váltak a legjelentősebb ókori ’sanatoriákká’, azaz „szanatóriumokká”. Ezek egyike a peloponnészoszi Epidauroszban, egy másik pedig Kos-szigetén működött.

E gyógykezelések mai szemmel érdekesnek, bár kevésbé hatékonynak tűnhetnek: a gyógyulás reményében az Asclepeionba elzarándokoló betegek egy éjszakát a szentélyben aludtak (inkubáció), majd másnap elmesélték álmukat az itt szolgálatot tevő papok egyikének, aki aztán vagy fürdőkúrát, vagy testmozgást javasolt a tornateremként funkcionáló gymnasionban. Mivel Aszklépiosz szent állata a kígyó volt, így az állatot is gyakran használták a különböző kezelések során. Nem mérgező kígyók szabadon csúszhattak-mászhattak a szentély hálótermének padlóján, ahol a betegek, sérültek aludtak. Néhány kisebb műtétet is feljegyeztek, melyeket sikerrel végeztek el itt (hasi tályog felnyitása, baleset során a testbe került idegen anyag eltávolítása), amiket különféle narkotikumok, pl. ópium alkalmazásával végeztek.

Turizmus római módra
A Római Birodalom magas fokú adminisztratív szervezettsége sokban kedvezett a korabeli turizmus fejlődésének. A hatalmas kiterjedésű birodalom – melynek még saját beltengere, Mare Nostrum, azaz ’mi tengerünk’ is volt a Földközi-tenger „személyében” – számos pontján léteztek olyan kellemes helyek, melyek az üdülésnek, kikapcsolódásnak köszönhették prosperitásukat. Ehhez elengedhetetlenül fontos volt a jó minőségű, kiépített úthálózat, a melléjük telepített fogadók, a közbiztonság (ezért is volt fontos, amikor Pompeius megtisztította a Földközi-tenger keleti medencéjét a kalózoktól), melyek a közigazgatás és kereskedelem mellett a korabeli turizmus fejlődését is elősegítették. Virágzottak a kedvtelési célú utazások, a gyógyhelyekhez, szentélyekhez történő zarándoklatok, valamint a rokonlátogatások akár a birodalom másik felébe is.

Az itáliai félszigeten egymást érték a kellemes klímájukról, gyönyörű panorámájukról, gyógyvizeikről, idilli környezetükről nevezetes helyek, ahol a birodalom legtehetősebb polgárai vásároltak maguknak villákat. Ilyen volt Tivoli, az ókori Tibur, ahol Maecenas, Augustus és Horatius nyaralója állt, a leglátványosabb ingatlan azonban Hadrianus császáré volt (Villa Adriana), aki szinte egy “város a városban” méretű nyaralóval lepte meg magát a II. század első felében. Az uralkodó - aki római palatinus-dombi palotáját cserélte fel a tiburi nyugalomra - az egész birodalmat innen kormányozta. Egy másik hasonlóan felkapott üdülőhely volt a Nápolyi-öbölben található Capri-szigete, melynek szépségeire először Augustus császár figyelt fel, s a szigetet megszerezte magának Ischiáért cserébe, majd Tiberius császár is itt építtetett magának villát.

A Kr. u. I. században valóságos turisztikai iparág épült a birodalom nyújtotta lehetőségekre és igényekre: nem csak egyéneknek, de csoportoknak is szerveztek utakat, ahol a szakszerű tájékoztatás mellett szállást és étkezést is kínáltak az érdeklődőknek. A korabeli társadalom gazdag, művelt, kifinomult rétege olvasmányai alapján állította össze az útvonalat, mely többnyire a kor nevezetes történelmi látnivalóit érintette. Érdemes megjegyezni, a Kr. e. II. században szidóni Antipatrosz összeállította az ókori világ hét csodáját (a gízai piramisok, Szemiramisz függőkertje, az epheszoszi Artemisz-templom, Pheidiasz olümpiai Zeusz-szobra, a halikarnasszoszi mauzóleum, a rodoszi kolosszus és a pharoszi világítótorony), melyek e vagyonos réteg számára egyaránt elérhetők, s érdeklődésre számot tartók voltak.

Akárcsak ma…
Létezett egy klasszikus „grand tour” is, mely igen kedvelt volt a gazdag rómaiak körében: a Rómából induló túra először a Nápoly környéki tengerparti üdülőhelyeket érintette, majd átkeltek Görögországba, mely számukra az antikvitást jelentette. Élvezték Athén ódon hangulatát, kíváncsiak voltak, hol élt Szokratész, hol vitázott Platón, megnézték az Akropoliszt és a Parthenont, majd – ha akartak – tovább hajóztak az Égei-tengeren. Ezt a kikötőkben álló kereskedelmi hajók kapitányaival kellett megbeszélni, s az üzlet nyélbe is üttetett. Az ókori rómaiakat azonban a görög szigetvilág nem érdekelte (itt csak halászok és pásztorok éltek – néhány jelentősebb szigettől eltekintve, amilyen Kos is volt Aszklépiosz szentélyével), ők inkább Kis-Ázsiába, a mai török tengerpartra vágytak, mely ekkoriban a birodalom egyik leggazdagabb tartománya volt, s az összes valamire való fürdő itt sorakozott.

Kis-Ázsia első számú úti célja azonban Trója volt. Homérosz olyan volt számukra, mint nekünk Shakespeare, az Iliász és Odüsszea pedig akár a Biblia. Elutazni Trójába felért egy szentföldi zarándoklattal, amelyre – természetesen – szintén egész turisztikai iparág épült. A Trójában működő papok büszkén mutogatták a tehetős utazóknak Akhilleusz páncélját és Hektór kardját, melyek bár nem voltak valódiak, mégsem vontak le semmit az utazás élményéből. A „grand tour” megkoronázását Alexandria jelentette, mely igazán egzotikus vidék volt a rómaiak számára: itt találkozott egymással Afrika, Ázsia és Európa. Egyiptomban felkeresték a nagy piramisokat, végighajóztak a Níluson, s út közben megálltak a híres királysíroknál. E túrák talán csak hosszukban különböztek a mai utazásoktól: a logisztikai lehetőségek miatt egy-egy ilyen út 2-3 évig is eltarthatott.

Akárcsak ma, a klasszikus világ utazói is több útikönyv közül választhattak maguknak, ezek közül egy máig is fennmaradt: egy Pausanias nevű görög utazó vetette papírra Kr. u. 160 körül Görögország leírását (Pallas – Attraktor Kft. 2008). Pausanias – aki maga valószínűleg Kis-Ázsiából származott – tíz évet töltött Hellasz bebarangolásával, és gondosan feljegyzett minden említésre méltó látnivalót és érdekességet. Stílusa néha kissé dagályos, megjegyzései a mítoszok ködébe vesznek, és egy-egy témát képes oldalakon keresztül taglalni, ugyanakkor rengeteg hasznos észrevétel és információ is található benne: a könyv Delphoi és Olympia feltárása során elengedhetetlen forrása volt a régészeknek. A klasszikus antikvitás haladó szelleme Róma bukásával a múlt feledésébe merült, mintha sosem lett volna. Csaknem 1500 évet kellett várni, hogy az utazások új értelmet nyerjenek. De az már egy más kor volt…