A küszöbön túli Budapest - Múltidézés a Gyermekvasúton

A szombati túra után arra jutottam, hogy olyat csinálok, amit 21 éve nem tettem: felülök a Gyermekvasútra. Úgyis Hűvösvölgyben kellett leszállni a nagykovácsi buszról, mi bajom lehet, igaz? Akkor még nem sejtettem, hogy időutazáson fogok résztvenni.

Budán közlekedni minden szempontból élmény. Télen csúszkálni autóval, reggelente kerékpárral 65 km/h val száguldani lefelé az Eötvös úton, vagy este ugyanott felfelé Tour hegyi szakaszt teljesíteni hazafelé minden alkalommal emlékezetes. Itt a tömegközlekedés is sajátos: mikor a 21 es busz nagyjából kettes felezőben, 117 liter gázolajat felhörpintve küzd felfelé a lejtőn, de az sem elhanyagolható, hogy a számomra a magas hegyeket jelentő fogaskerekű vonat is segíti fel a hegyre a városban kerékpárral közlekedőket, így megmentve őket az emelkedőtől.

Azért ez a Gyerekvasút nagyon penge. A fapadok (amiről légitársaságok kapták a jelzőjüket, de én már nem is emlékszem, hogy milyen volt) meg a tipikus, egy egész kort fémjelző belső és külső design-elemek nagyon tetszettek. Az állomások kialakítása teljesen az úttörő-időszak hangulatát hozza, egészen elképesztő a Facebookon szocializálódott korosztálynak: annak idején nem a képernyő előtt görnyedtek a fiatalok, kattintgatva, hanem zászlófelvonásra sorakoztak. Persze, hogy utálta mindenki a nyakkendőt és a köp(p)enyt és ideológiailag is megkérdőjelezhető a dolog: de mi marad helyette?

A Gyermekvasút maradt. Töretlen lelkesedéssel szalutálnak az állomásról kihúzó vonatnak, mosolyogva kezelik a jegyet a kis kalauzok, és komoly tekintettel állnak a felelősségteljes feladathoz: a vasúthoz. Az Mk45-ös dízelmozdony is nagyon hangulatos mormogással húzza felfelé a kocsikat, de az én szívem igazán akkor lágyult el, mikor a gőzös borította fehér füstbe és sípszóba a budai erdőt. Aki nem szűnt meg belül gyermeknek lenni, az nagyon fogja élvezni az erdei utazást a kisvonattal.

Szervusztok Pajtások!