100 éve a Déli-sarkon 2. rész

1912. január 17-én öt angol állt Föld legdélebbi ponján: Edward Wilson, Robert Falcon Scott, Edgar Evans, Lawrence Oates, Henry Bowers. Örömük nem volt felhőtlen, kimerítő utazás állt mögöttük, és a legutolsó napi menetet annak tudatában tették meg, hogy a versenyben alulmaradtak Amundsennel szemben, aki ekkor már csak egy hétnyi távolságra volt kutyafogataival Framheimnek nevezett bázisától. Scottra és társaira 1400 kilométernyi gyalogos szánhúzás várt még a saját menedékükig. De nézzük a történetet annak teljességében!



Scott 1902-04-ben vezetett először expedíciót a déli kontinensre. A Discovery-expedícióban szűz területeket fedeztek fel, és a Scott, Wilson, Shackleton hármas délebbre jutott, mit addig bárki. Az út során előjött személyes konfliktusok miatt Scott hazaküldte Shackletont annak betegségére hivatkozva. Shackleton ezért saját expedícióval tért vissza 1907-ben az Antarktiszra, és messze túlhaladva a Discovery expedíció legdélibb pontján, a Ross jég végén elért egy hegyláncot, felhatolt a Beardmore gleccseren a sarki fennsíkra, végül egy kényszerű döntést hozva a sarktól 180 kilométerre visszafordult, és megviselten, meggyötörten, de visszajutott a McMurdo öbölben levő bázisához.
Az ismeretlen kontinens továbbra is vonzotta a felfedezőket, német, japán amerikai, ausztrál expedíciók készültek újabb területeket felfedezni, mikor az Angol Földrajzi Társaság, és a Haditengerészet támogatásával Scott is megszervezte sajátját, melyben a tudományos célok mellett a szent grál természetesen a sark elérése lett volna. 1910-ben indultak útnak Terra Nova hajójukon Angliából és 1911 januárjában érkeztek meg a McMurdo öbölbe ahol a Ross-szigeten, az Evans-fokon állították fel bázisukat.

A tervezett délsarki útvonalról pár szóban: A Ross-sziget, ahova a kunyhójukat felépítették egyik oldalról az óceánnal, másik oldalról a hatalmas stabilan sík felületű Ross selfjéggel határos. A ház és a selfjég között időszakosan befagyó tengerjég jelenti a kapcsolatot, mivel a vulkanikus szigeten a terepi adottságok miatt nehéz a közlekedés. A selfjégen csaknem végig egyenes vonalban kb. 650 kilométert délnek haladva a 3-4000m magas hegyláncot egy hatalmas gleccseren kell kereszetezni (kb. 150km), majd a közel vízszintes sarki fennsíkon vezet az út tovább a pólusig (kb. 600km). Vagyis Shackleton útvonaláról van szó, a végén 180 kilométernyi új, bár feltételezhető karakterű tereppel. A terv szerint három motoros szán vitt volna terhet a selfjég közepéig vagy végéig, kutyafogatokra ugyancsak ezen a területen számítottak - a fő logisztikai hátteret lóvontatású szánok jelentették volna a gleccser lábáig, ahonnan aztán gyalogosan folytatja három négyfős csapat fel a gleccseren, kettő tovább, majd miután az egyik ismét visszafordult négy ember megy el a sarkig. Még a sarkvidéki tél előtt depókat helyeztek el a selfjégen könnyítve a következő igény terheit. A depókihelyezésben a kutya- és lovasszánok vettek részt, ami Scott pozitív értékelésével szemben eléggé felemásra sikeredett. Nem sikerült a legtávolabbi raktárt (1 tonnás depó) a déli szélesség 80. fokáig elvinni, mint tervezték korábban, és a visszaúton sok póni odaveszett. Visszaérkezéskor értesült Scott a lesújtó hírről, hogy az eddig komolytalannak vélt norvég vetélytárs Amundsen, jobb földrajzi helyzetből, temérdek kutyával készül ugyancsak a Déli-sark meghódítására.
A sarkvidéki tél kiemelkedő eseménye Cherry-Garrard, Wilson és Bowers kirándulása a sziget túloldalán található császárpingvin-költőhelyhez. Ez a miniexpedíció tesztelte a ruházatot, felszerelést, élelmiszert. A -50 fokos sarki éjszaka a 100 kilométeres viharos széllel igencsak megviselte a hármast, és azzal a konzekvenciával zárult, hogy a felszerelés hibátlan.

Szeptemberben Scott megtervezi a sarki út logisztikáját és a csapat mindenféle kirándulásokat tesz a környéken. Ezekből kevés szolgálja a sarki út ellátását. Scott naplóbejegyzései eléggé ellentmondásosak, egyik nap pozitívan nyilatkozik a kutyákról vagy a motoros szánokról, másik nap csalódottan. Mindenesetre hisz benne, hogy minden tőle telhetőt megtett a vállalkozás sikeréért és bízik a jószerencsében. A két motoros szán (az háromból az egyik még a kirakodásnál beszakadt a jégen) most kerül igazán bevetésre sarki terepen, rengeteg felmerülő műszaki gond után végül október végén indulnak útnak. A hibák végül oda vezettek, hogy alig 80 kilométer november elsején mindkettő végérvényesen tönkrement, így utasaik húzták tovább a 300 kilós terhet további 240 kilométeren keresztül. Ennyit a méregdrága motorosszánokról. Ugyanaznap indult a póni- és kutyaszánokkal felszerelt csapat. A selfjégen további depókat helyeztek el, majd december 4-én érték el a Beardmore gleccser lábát. Kilencedikéig vihar tartja az angolokat fogva, ekkor leölik a gyengélkedő pónikat, a kutyaszánok visszafordulnak és 12 ember gyalogosan küzdi le a háromezer méteres emelkedőt a szánokat vontatva.

December 20-án érnek fel a gleccser tetejére, innen az első támogató csapat visszafordul, nyolcan folytatják az utat a sarkig. Scott döntése alapján a megmaradt támogató csapat hátrahagyja síléceit, és gyalogosan folytatja. 280 kilométerre a sarktól Scott kijelöli a sarkra induló csapatot, marad az ő sátortársasága és beveszi a csapatába Bowerst is. Különös döntés egy fogatba szervezni síelő és gyalogos embereket, illetve az egyébként is kicentizett logisztikát át kellett számolni, nem beszélve a négyszemélyes sátorban keletkezett zsúfoltságról. Evans hadnagy, Lashly és Crean fordul vissza. Éhséggel és kimerültséggel küzdve menetelnek hazafelé, az egyetlen navigálni képes tisztet, Evansot a skorbut leveri a lábáról, a végén már társai húzzák a szánon, végül Crean egy maratoni 56 kilométeres magányos síeléssel éri el a menedékházat ahonnan, a hátramaradt kettő életét egy kutyákkal felszerelt csapat megmenti szinte az utolsó pillanatban.

Scotték folytatják a fennsíkon tovább a sark felé, elhagyják Shackleton legdélebbi pontját, majd 76 napos útjuk végén elérik a sarkot. A testileg meggyötört csapatot lelkileg is megrázza a tény, hogy Amundsen megelőzte őket, így indulnak útjuk második, nehezebb felének. Eleinte jó napi távolságokat tesznek meg, hála a könnyűvé vált szánnak, azonban az alultápláltság, a fáradtság, a fagyás megteszi hatását. Elsőként Evans altisztet, kezdi ki a kimerültség, a gleccseren többször hasadékba esik, mentálisan zavarttá válik, le-le marad a gyaloglásban, végül összeesik. Aznap este a sátorban hal meg. A megmaradt négy ember ugyancsak legyengült állapotban csökkentett porción gazdálkodva kutatja fel a soron következő élelmiszerraktárt, sajnos a készletek szegényesek és a rosszul záró tartályból elillant a főzésre szánt petróleum nagy része. A fagyott testrészek és valószínűleg a skorbut fájdalmas küzdelemmé teszi következő napjaikat a rendkívüli hideg időben. Március másodikán, a barrieren elhelyezett középső depójuknál még bíznak a bőséges készletekben, és egy esetleges kutyaszános felmentőcsapatban, de csalatkozniuk kell. Az ellentmodásos parancsok és a rossz időjárás miatt a kutyás kisérőcsapat ebben az időben az egytonnás depónál várakozik több mint 250 kilométerre. Az utoljára visszatérő támogatói csapat menetidejével kalkulálva jó helyen várták Scottékat, aki azonban egyre kisebb napi távolságokat produkált. Újabb 133 kilométeres vesszőfutás a kihegyezett készletekkel a következő depóig, ahol hasonló csalódás érte őket. Oates harctéri sebesülése kiújult, lábain feketék a fagyások, járni alig bír. Március 17-én végül úgy dönt hogy a sátorból kisétál a viharba, a biztos halálba. Az ismét megfogyatkozott csapat még három további napot halad a menedék felé, mikor egy újabb vihar a sátorba szorítja őket 18 kilométernyire az egytonnás depótól. Éhségtől és teljes kimerültségtől sújtva nem vállalkoznak már további menetre. Scott utolsó naplóbejegyzése március 29-én kelteződött. A külvilágnak írt búcsúlevelében tragikus sorsukat a sorozatos balszerencsének tulajdonítja.
Az időjárás a következő tavaszon engedi meg hogy felkutassák a sarki expedíció nyomait. Az Atkinson vezetésével indított expedíció a Beardmore-gleccsert veszi célba, úgy vélik a hasadékok okozhatták Scotték eltűnését. Meglepetésükre közel az egytonnás depóhoz találják meg a szomorú véget ért csapat utolsó sátrát behavazottan, benne az embereket és leírásaikat, amiből az utókor értesült a történtekről.

Scott naplója hőssé emelte az angol sarkkutatókat, és ez a legutóbbi évtizedekig tartotta is magát. A mai kevésbé érzelgős, racionálisabb érában egyre több a kritikus elemzés lát napvilágot. Igazságot száz év után már késő keresni, de az Amundsen-Scott versenyből számos tanulság szűrhető le akár a gyakorlati, szervezési vagy vezetési olvasatban nézünk utána jobban a témának.

Ajálnott olvasmányok:
Scott utolsó útja (Scott és útitársai feljegyzései)
Robert Huntford: Scott és Amundsen
A wikipédia vonatkozó bejegyzései

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár
Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Segíthetünk?Bezár
Kérjen ajánlatot!
Megkeressük Önnek a legjobb árat.
Kollégáink segítenek munkaidőben.
+36 1 5013490
Küldjön magának emlékeztetőt
e-mailben!