Lelkizés- miért csináljuk ezt az egészet

Itt vagyunk, éppen semmitteszünk, vagy építjük a kapitalizmust, sorra vesszük a mindennapi teendőinket, és közben sosem jutunk el a felszínnél mélyebbre, s nem tesszük fel a kérdést - miért is?

Valóban az csináljuk, amit kellene? Tényleg ez a sorsunk?

Nyugodtabb és teljesebb lesz e az életünk, ha egzisztenciális szempontból rendben van minden? Belegondolunk, mit áldozunk fel ezért? Közhelyszerű kérdések, és a válaszok is elég sablonosak: van aki még több munkával veszi el a maradék energiáját és figyelmét az igazán fontos kérdések kellemetlen válaszairól,  egyre nő a szekták és a közösségi oldalak tagsága, hogy megvezetve vagy virtuális térben éldegélve pótoljuk az összetartozás élményét.

Ezer és még egy kifogásunk van arra, hogy miért tagozódunk be ebbe a sorba, miért kényelmesebb és egyszerűbb a könnyebb megoldás felé elmozdulni, de a legnagyobb ellenállókról és szabadságharcosokról is kiderül, hogy azért az ingük az OMO-tól lett hófehér. Vagy radikális szájtépés a válasz a napi szinten arcul csapó, kíméletlenül nyilvános mindennapi állapotokkal szembesülésre, vagy a teljes elvonulás vágya ébred fel bennünk újra és újra, vagy a legegyszerűbb: a közöny. Ami megvéd attól a tehetetlen dühtől, amit a hétköznapok bedaráló feszültsége okoz. Nem biztos azonban, hogy a Cook-szigeteken nem találkoznánk a kicsinyesség és a korlátoltság okozta igazságtalanságokkal, és lehet ott is szembesülni kellene saját magunk és fajunk, nemzetünk gyarlóságával.

Lehet-e úgy élni ezt az életet, elvégezni az adott feladatot és nyugodtnak lenni legalább a saját pozitív hozzáállásunkban bízva, hogy közben sem álomvilágban élő, mindenkit megölelő hippi, sem megkeseredett, gyomorgörcsös árnyék ne legyen egyébként mosolyra és kalandra tervezett, játékos énünkből? Hagyjuk a magunk által generált vagy lehetővé tett magánéleti és munkahelyi gondokat a küszöbön belül.  Húzzunk futócipőt, bakancsot, csatoljunk sít vagy karabinert, és érezzük meg, milyen is égő izmokkal és alig jóllakva a saját főztünktől nyugovóra térni. Másszunk vagy tekerjünk fel egy olyan helyre, ahonnan messzire ellátni: szoktassunk a szemünket szélesebb valós és gondolati horizonthoz- vannak még hegyek a dombokon túl.

A dugóban forgácsolt hangulat helyett dacoljunk a forgalommal, suhanjunk el mellette szabadon,  és mutassunk meg saját véleményük életképességét- példánkkal erősítve a tudatot az araszolókban: van más mód is eljutni bárhová a városban. Így talán egyre többen döbbennek rá  a jó időben magányos autózásuk értelmetlenségére, és kevésbé lesz életveszélyes dolog a városi kerékpározás, mert egyre többen pattannak nyeregbe. Hétvégén ne siránkozzunk azon, hogy nincs pénzünk messzire utazni, vagy hiába van, de nem merünk szerepelni egy utaslistán sem, mert lecsap az APEH nem teljesen legális tevékenységünkre: nézzünk körül a közvetlen környékünkön, van e egy nyugodt kis erdő, tisztással a közepén, kilátást kínáló domb vagy patakcsobogás- ezek nem távoli dolgok, csak meg kell keresni őket.

Ezernyi csodát rejtenek középhegységeink,  egy kis utánanézéssel pedig egészen kemény túrákat tehetünk bennük. Ha másra, havasabbra, hűvösebbre vagy magasabbra vágyunk, akkor sem kell sokat utazni- a környező országokban mindent megtalálunk, ami egy mászó szívét izgalomba hozza, és a tömeget is elkerülhetjük, ha nem indulunk a nyáj után, hanem szánunk időt a tervezésre. Ha összegyűlik egy kis tartalék, azt sem mindegy mire költjük. A lapos tévét, jobb autót hamar megszokjuk- a marketing hatékony gépezete úgyis rádöbbent három hónap múlva, hogy sokkal jobbat is vehettünk volna, féláron. Az élmények viszont nem mennek ki a divatból: egy-egy hosszabb út hosszú időre elegendő energiát és emléket ad, amibe mindig vissza lehet menekülni, ha az itthoni kilátástalanság megkerget: legfeljebb a többi munkavállaló nem érti a cégnél, hogy miért bambulunk bele mosolyogva a monitorba percek óta...

Másképp is lehet. Jó kedvvel is. Saját szabadságunkkal, gondolatainkkal és élményeinkkel mi rendelkezünk. Tegyünk érte, hogy  mozgásterünket a legnagyobb mértékben kihasználva, kitöltsük a rendelkezésre álló teret, és kezeljük nyugodtan otthonunkként az egész világot. Ha szánunk időt elolvasni egy könyvet, órákat üldögélni egy napsütötte mezőn, vagy kávézóban, és közben nem zakatol az agyunkban a pillanatnyi idegeskedni való, akkor nincs nagy baj. Még jobb, ha hét közben is, munka előtt vagy után lekerítünk egy időszakot a sportra- adózva saját egészségünknek is, a jókedvre vagy látszólag értelmetlen dolgokra: akár egy sétára egy csendes kis ligetben. Jobb lesz...Komolyan.