Bártfa csodás kisvárosa a Felvidéken

Szégyen vagy nem, tegnapig Bártfáról csak képeket láttam. Svájc, Franciaország vagy Toszkána gyönyörű kisvárosai után már nem hittem volna, hogy meglepetés ér, ha ellátogatok ebbe a felvidéki városkába, amiről azért elmondható, hogy az UNESCO Világörökség része: ezt a címet nem osztogatják csak úgy. A valóság azonban minden elképzelésemet felülmúlta: ahogy a főtérre értem, szinte földbe gyökerezett a lábam az elém táruló látványtól. Fotó nem adja vissza azokat az emberléptékű arányokat, a részletek apró finomságát és az épületek és a tér harmóniáját, ami itt fogadott: a bárányfelhős nyári égbolt és a zöldellő hegyek hátterével kiegészítve.

Van egy elméletem arról, hogy mennyit tesz hozzá egy napunkhoz, ha csak éppen átsétálunk egy erős vizuális élményt nyújtó területen: egy parkon, egy szép épület udvarán vagy egy rendezett folyóparton. Ahogy a szürke és elhanyagolt, lepusztult közeg vizuális környezetszennyezése lehangol, úgy inspirálja előremutató gondolatokra, jobb kedvre és megelégedettségre az elmét a szemnek kedves körülmények biztosítása. A várostervezők, építészek és parképítők megértették ezt a folyamatot. Már csak az lenne hátra, hogy az ott lakók is felfogják ennek fontosságát, és ne kötelező legyen felelősséggel viseltetni közös tereink állapotának fenntartása érdekében, hanem belülről jövő, természetes igény. Mert akkor valóban érezhetjük azt, mit jelent az, ami most még csak földrajzi fogalom sokaknak. Ahol picit szédülnek is, és inkább menekülnének a közegből, aminek szabályrendszerét nem értik, vagy nem akarják érteni. Akkor mondhatjuk ki majd, teljes őszinteséggel, hogy a hely, ahol élünk: Európa.