Kuba: old timer járgányok- real time

Rózsa Edvárd: Szeretem a régi autókat és motorokat. Leginkább is nézni szeretem őket, mert az ezek birtoklásához és használatához majdnem elengedhetetlenül szükséges, bütykölős-szerelős műszaki vénám (vagy az ezt kiváltani képes, igen jelentős bankszámlám), na, az sajnos teljesen hiányzik.

Így aztán marad az esztétikum – de nem is baj, a dolog ily módon jóval gondtalanabb és olcsóbb. Viszonylag sokat utazom, és bármerre járok, ha széppel vagy érdekessel találkozom, már fényképezem is. Mindezek alapján elképzelhetitek, hogy a magamfajtának mekkora élmény Kubába menni.

A helyi járműpark az első utamnál hatalmas flash volt, pedig Kubáról az átlagosnál valamivel több információval, ezért némileg pontosabb előképpel bírtam. Egyrészt, mert J. Zs. barátom évekig élt kinn, és rengeteget mesélt – a '80-as évek elején, a gimiben padtársakként mindketten jóval izgalmasabb témának tartottuk Havannát és Varaderót, mint a Gay-Lussac törvényt. (Ez bizonyos tekintetben meg is látszik rajtunk, de egyikőnk sem bánja.)

Másrészt jó tizenéve szivarozom, márpedig az átlagemberhez képest egy szivarosnak Kuba értelemszerűen egész más dimenzióban jelenik meg: különleges érzékenységgel viseltetünk a sziget iránt, és az átlagemberhez képest akkor is többet tudunk róla, ha még sosem jártunk ott.

Mindezek ellenére az első utam előtt azt gondoltam, hogy persze, lesznek majd régi amerikai autók, ott korzóznak föl s alá a Malecónon (a híres parti sétányon, ahol egyfolytában átcsapnak a hullámok a mellvéd fölött, hogy a kliséknél maradjunk). Biztos van belőlük pár tucat Havannában, és mivel mindenki azokat fotózza, jelentőségük és számuk nagyobbnak tűnik a valósnál. (Mentségemre szolgáljon: a turizmusban ez a jelenség egyáltalán nem példa nélküli.)

Nos, elmondhatom: ezen elmélet abban a pillanatban romba dől, amikor az ember, végre megérkezvén, elhagyja a José Marti repülőteret és elkezdi szemlélni Havanna külvárosának utcáit.

Méghogy pár tucat? Höhö. Megszámlálhatatlan autó-tata, mindenfelé, nem csak Havannában, hanem mindenfelé, az egész országban. Realtimer oldtimerek, jobb-rosszabb állapotban, változatos színekben, pöfögősen vagy suhanósan, napi közlekedésben vagy korzózásra tartogatva – lehet kapkodni a fejet bárhol, bármikor.

Kubában még ma sincs autókereskedelem, de afféle hajdani Merkur-szintű, befizetős-listán várakozós állami sem. Kormányszervek, vállalatok, művészek-sportolók persze kivételezett helyzetben vannak, de a magánember csakis a meglévő autópark kínálatában reménykedhet, semmi másban. Ez pedig mindentől elszigetelt, az általunk megszokottól teljesen eltérő értékrendben működő használtautó-piacot eredményez.

Hihetetlen, de egy jobb állapotban lévő (értsd: nagyjából működik) húsz-harmincéves Lada simán nyolc-tízezer euró, a forradalom győzelme, azaz 1959 előttről itt maradt, tehát minimum ötvenéves, ilyen-olyan motorral szerelt, de működőképes amerikai járgányért pedig gyakorlatilag egy középkategóriás új autó árát kell kicsengetni. Abba pedig már jobb nem is belegondolni, hogy a havi 20-25 eurós kubai átlagkeresetek mellett mindez milyen arányokat is képvisel, és hogy ezt a helyiek hogyan oldják meg...

Persze nem mind arany, ami fénylik: a régi amerikai autók többsége egy ortodox veterános vagy egy szigorú gyűjtő szemével nézve bizony összevissza tákolt verda, afféle gépkocsi-frankenstein – azaz gyakorlatilag bármiből származó bármilyen elem, alkatrész vagy megoldás megtalálható bennük. Az alapképlet viszonylag egyszerű: a nagyobb autókban jórészt használt (és főleg eladott állami járgányokból származó) japán és koreai dízelmotorok, esetleg még használható Volga-blokkok dohognak, a kisebbeket pedig leginkább Lada-motorok hajtják.

Az autó-átépítés és karbantartás nemzeti sport és kényszer is egyben, amelyet a kubaiak egészen hihetetlen találékonysággal és hatékonysággal művelnek. Jóval ritkábbak ugyan, de vannak azért szinte gyári állapotú példányok is – sőt, minden évben megrendezik a kubai autó-szépségversenyt, amelyet a résztvevők közös, Havanna-Varadero autós felvonulása koronáz meg. Az alábbi képen például egy ezen kétszer is győztes autó motortere látható.

A kubaiak természetesen roppant büszkék az autóikra, s ha az valamely szempontból tényleg különleges, akkor nem is haboznak dicsekedni velük. Nem egy esetben fordult elő, hogy az autót fényképezve egyszercsak előkerült a tulaj, és ajtót-csomagtartót-motorháztetőt kitárva lelkesen mutogatni és magyarázni kezdett, sőt, az eredeti motort is beindította (ó, az a nagyonsok hengeres, öblös dohogás...) – s mindezt egyáltalán nem a fotóért adandó borravalóért (persze ilyen is van, és hát miért ne, cooperation for the show, ahogy egyszer volt szerencsém hallani), hanem egyértelmű büszkeségből.

Külön kategória a motorkerékpár. Rengeteg az oldalkocsi: négy helyett három keréken szovjet IZS-ek ezrei helyettesítik a családi autót. Van sok Jawa is, de a legkomolyabb presztízse az MZ-knek van. A fiatalok vágyainak netovábbja pedig az MZ ETZ (figyelem, itt ejtsd: emeszetá eteszetá!). Egy, a helyi alkatrész- és kiegészítőgyártás termékeivel igazán fölspécizett darabért, mint amilyen az alábbi képen is látható 251, akár hét, hét és félezer eurót (!) is simán kérhetnek, de megéri: egy tulaj mosolyogva kacsintós állítása szerint ha ilyened van, már nem bírod levakarni a csajokat. (Mondjuk nem is úgy tűnt, mintha ő olyan nagyon akarná.)

Egyébként valljuk be, egy MZ-ből ennél a narancs-fekete darabnál nehéz is lenne többet kihozni. A lehetőségekhez képest valóságos mestermű: NDK-s alapokra épített, késő-szocialista Orange County Chopper. Kitűnő példája annak, ami a népre és az országra általánosságban is jellemző: hogyan tudnak a kubaiak eleve szerény, de féltve óvott alapokból, nyomorúságos anyagi lehetőségek és szűkös technikai-választékbeli korlátok mellett is nagyot alkotni. S ez utóbbi akkor is érvényes, ha a mindennapokban, s persze jóval kevésbé látványosan mindez nem szól másról, mint hogy egyáltalán működjön a járgány…

Szöveg és kép: Rózsa Edvárd 

A szerző saját blogja: Pamacs és Penge