Szemtől szemben az orrszarvúval- Chitwan Nemzeti Park, Nepál

Egy nepáli trekking után bizony vágyunk egy kis melegebb éghajlatra. Szépek a hegyek, izgalmas a gleccser, jó lesz majd mesélni a szélről és a hidegről, de most már elkelne egy kis trópusi hangulat. Ideális úti cél az indiai határ mellett fekvő Chitwan Nemzeti Park, ha egy kis regenerálódásra vágyunk: a Himalája után megismerni az ország nagy részét kitevő síkság életét, hangulatát.

Az itt élő számtalan népcsoport az elmúlt évszázadokat rizstermesztéssel és a malária elleni küzdelemmel töltötte. A szaporodó népesség szép lassan a vadon rovására terjeszkedett, ez a terület csak azért maradhatott meg érintetlennek, mert királyi vadászterületként funkcionált. A modern idők és a DDT eltüntette a maláriát, a maoista felkelés pedig a királyságot, így a nemzeti park nevéből is kikerült a "royal" előtag. Viszont a helyiek belátták, hogy többet érnek nekik az állatok élve, mint feldolgozva, így virágzó "öko"turizmust alakítottak ki erre az erőforrásra épülve.

A Rapti folyó és mellékágai által szabdalt, ártéri ligetes, elefántfüves, dzsungelfoltokkal tarkított vadon hemzseg a vadállatoktól: indiai orrszarvú és elefánt, kétféle krokodil, bengáli tigris, több majomféle és számtalan patás is megtalálható itt. A folyón hajózva, egy fatönkből kifaragott csónakunkkal rengeteg madárfajt figyelhetünk meg, köztük színpompás jégmadárféléket , kígyónyakú madarat és vadon élő pávákat is. Néha a parton sütkérező kisebb nagyobb krokodilok okoznak izgalmat. A síkságról megdöbbentő élmény egészen a 7000-8000 méteres csúcsokig ellátni, tiszta időben a Dhaulaghiri és az Annanpurna-csoport hópalásttal koronázott ormai is feltűnnek a láthatáron.

A park területén egy krokodilfarm is található, ahol a ritka gaviál mellett egy igazi tigrist is láthatunk, akit kölyökkorától a telepen nevelnek (az anyját állítólag emberevésért üldözték, így került a kis tigris emberi gondozásba) Az ide látogató külföldiek és -főleg nemzeti és vallási ünnepeken- nepáliak tömegei több attrakció közül is választhatnak. Az elefánt tenyésztő központban kis elefántok nevelésével foglalkoznak, amit be is mutatnak az érdeklődőknek, illetve a Raptiban meg is fürdethetjük a békés óriásokat. Ez nagyon jó móka, imádják a fehér szahibok, amikor a víztől boldog elefánt a hátán álló gyanútlan turisták arcába fújja a Rapti tisztázatlan összetételű vizét az ormányából. A legjobb mégis az elefántszafari, ahol a mozgó vadlesként funkcionáló elefántokról nézhetjük meg a dzsungel élővilágát: a szarvasok nem is zavartatják magukat az elefántháton arra közlekedő bámészkodóktól. Kis szerencsével rhinót is láthatunk, a hajcsárok egymásnak adják a drótot, merre reggeliznek-uzsonnáznak az orrszarvúak, és próbálják odairányítani jámbor jószágaikat.

Az elefántháton himbálózást nem kedvelem annyira, tengeribeteg leszek attól, hogy a négy lábával külön ütemre lép a hatalmas hústömeg. Így mindig azért könyörögtem, engedjenek visszasétálni az erdő szélére, ha már nem bírom a hullámzó testen utazást. Nos, vigyáznunk kell a vágyainkkal, mert könnyen megvalósulnak. Legutóbbi ottjártamkor a fiatal és bátor vezető egy három órás, gyalogos szafarira invitálta a csapatot, örömmel mondtam igent a valódinak ígérkező kalandra. A két kísérőnk összes fegyvere egy-egy husáng volt, amit nyilván nem az orrszarvú elnáspángolására terveztek, de állítólag a bokrokat ütögetve, zajt csapva elijeszthetik a vaksi állatot. Adrenalin csorgott még a fülünkből is, ahogy a csónakból kilépve és a magas elefántfűbe taposott csapáson elindultunk. Az első húsz méteren belül találtunk egy gőzölgő halom rhinó-ürüléket... Aztán, csendben és remegve sétáltunk tovább, amikor is az elefántfűből egy hatalmas, több száz kilónyi lombot is füvet emésztő gyomor korranása hallatszott: Rhino!

Gondoltam, itt túl sok esélyünk nincs, hiszen  fa a közelben sem volt, az orrszarvú meg 60km/h-val képes futni. Eszembe jutott, hogy a nálam lévő golyóstoll belével át tudom e szűrni a vastag bőrét, hogy a gerincvelőjét vegyem célba, vagy a fényképezőgép vázával sújtsam tarkón támadás esetén, de ezek elég halvány megoldási kísérletnek látszódtak, inkább diplomáciai síkra tereltem volna a konfliktust. Az elefántfű takarásából kilépve megpillantottuk a kedvesen kérődző, rólunk tudomást sem vevő nőstény állatot, aki békésen legelészett tovább. Megnyugodtunk, és már éppen folytattuk volna az utunk tovább, mikor az ösvény másik oldaláról, minden átmenet nélkül egy hatalmas, egész látóteret betöltő szürke folt toppant ki: egy orrszarvúbika! Nőstény az ő érdeklődését is felkeltette, mi pedig éppen kereszteztük az útját. A döbbenetes élménytől nekem a földbe gyökerezett a lábam, a többieknek (a nepáli vezetőkkel az élen) több evolúciós esély jutott: mint a villám, úgy futottak vissza a csónakunk irányába (ami már nem volt a helyszínen) Láttam már néhány atlétikai közvetítést, de ez a jelenet felülmúlta mindet: itt átlagemberek iszkoltak a sprintereket megszégyenítő sebességgel a veszélyes vadtól ellenkező irányba. Némi életösztönnel ellenkező tevékenység (fotózás) után követtem a példájukat.