Az utazás története II.

Róma bukásával, a klasszikus világ szellemének leáldoztával beköszöntöttek a sötét középkor hosszú és szomorú évszázadai. A háborúk, a járványok és a tudatlanság gúzsba kötötte a lehetőségeket, s a kor társadalma lényegében a túlélésre rendezkedett be. Utazásokról szó sem lehetett, legfeljebb katonai célból.

A legsötétebb évszázadok
Az egykor dicsőséges Római Birodalom – minden vívmányával – a múlté volt. Az egykori világ fővárost kifosztották, feldúlták, kiéheztették, gyönyörű épületeit hagyták lepusztulni. De nem csak Róma jutott erre a sorsra, hanem Nyugat-Európa legtöbb városa is. A kora középkorra kevés lélekszámú, egészségügyi szempontból borzasztó állapotú kisvárosok voltak jellemzők, az utak tönkrementek, s az általános anarchia, háborúskodás, a közbiztonság romlása, valamint a gyakran fel-felbukkanó pestis miatt nehézzé, majdnem lehetetlenné vált a közlekedés. A kialakult helyzetben az ipar és a kereskedelem is szinte megszűnt, a legtöbben önellátásból éltek. Ebben a korban a királyok és hadurak mellett a keresztény egyház jelentette a legfőbb hatalmat, amelynek voltak jó és rossz oldalai is.

Az egyház sajnos sokban hozzájárult a klasszikus kultúra eltűnéséhez, amennyiben azt pogánynak ítélte meg, ugyanakkor igyekezett enyhíteni a középkorra jellemző általánosan rossz feltételeket, amely például az egészségre, vagy a tudásra vonatkozott: kórházként működő ispotályokat, valamint világszerte híres egyetemeket alapítottak. Bár e korban nem beszélhetünk mai értelemben vett turizmusról, a koraközépkor utazásai mégis ez intézményekhez, illetve magához az egyházhoz fűződik. Ekkor alakultak a legnagyobb nevű egyetemek Párizsban (Sorbonne), Montpellier-ben, Oxfordban, illetve Bolognában, ahová messze földről vándoroltak a diákok, de ekkoriban működtek a vándorló tudósok, orvosok, céhlegények, illetve zsoldosnak elszegődő lovagok is, akik már egy másfajta „vándorlásnak” voltak a résztvevői.

638-ban I. Omár kalifa (Mohamed próféta egyik apósa) elfoglalta Jeruzsálemet, mely a keresztények mellett a zsidók és a muszlimok szent városa is volt, így hovatartozása vita tárgya lett. Az arabok eleinte barátsággal viseltettek a másik két vallás követőivel szemben, és a keresztényeknek továbbra is engedélyezték a Szent Sír látogatását, de a X-XI. század fordulóján Hakem kalifa uralkodása alatt üldözni kezdték a más valláshoz tartozókat, s bár halála után az üldözések megszűntek, a nyugati zarándokokat állandó inzultusok érték. Végül 1095-ben II. Orbán pápa a clermonti zsinaton meghirdette a „fegyveres zarándoklatot”, azaz az első keresztes háborút Jeruzsálem felszabadítására, melyre Európa nincstelen rétegeiből és szerencselovagjaiból verbuválódtak a gyülevész seregek, akik útban a Szentföld felé, gyakran fél Európát is feldúlták.

Ebből is jól látszik, hogy a hit nevében, a szentföldi zarándoklatok biztosítása érdekében kialakult XI-XII. századi események hogyan befolyásolták a kor viszonyait. A közbiztonság a portyázó nincstelen seregek miatt, a szentföldi zarándoklatok a szaracénok miatt voltak veszélyesek, – paradoxon – de aki hadba vonult, az Krisztus zászlaja alatt tette, bűnei feloldozásának ígéretével. A kifosztott, letarolt, felégetett vidékeken – melyeket még a jobbágyrendszer, és az ezzel járó röghöz kötöttség is terhelt – élelem nem, ellenben rossz minőségű utak, s gyakran megállíthatatlan járványok voltak, így a korabeli utazások valóban teljesen lehetetlenné váltak. A Földközi-tenger keleti medencéjét Bizánc ellenőrizte, akik hajóikkal a kereszteseket szállították át a Szentföldre, s e seregek gyakran minden járművet igénybe vettek.

A turizmus csírái
A reneszánsz idején a tudományos, művészeti forradalom, a kultúra megújulása új távlatokat nyitott, lezárva ezzel a középkor sötét évszázadait. A gazdag, mecénás uralkodók híres művészeket hívtak udvaraikba alkotni, így a festészettel, szobrászattal, építészettel foglalkozó mesterek bejárták a korabeli világot: II. Bajazid oszmán szultán Leonardo da Vincit bízta meg az isztambuli Galata-híd terveivel, de azok nem feleltek meg az uralkodó elképzeléseinek, Michelangelo pedig visszautasította a felkérést. Az iráni Iszfahán örmény templomát, a Vank-katedrálist szintén itáliai piktorok festették ki, míg néhány száz év múlva, a XVIII. században Bernardo Bellotto, Canaletto unokaöccse – akit az orosz cár hívott udvarába – Varsóba szeretett bele annyira, hogy nem is utazott tovább Oroszországba. Csodás képeket festett, megörökítve így a város történelmi panorámáját, mely a II. világháború után óriási segítséget nyújtott az újjáépítésben.

A modern turizmus – amely már nem a zarándokok és munkavállalók „kényszerű” utazásait foglalta magába, hanem kezdett hasonlítani az ókori Róma, illetve a mai kor gyakorlatához – valamikor a XVII-XVIII. században kezdődött el. Az I. Erzsébet londoni udvarában érvényesülni akaró ifjú nemeseket az uralkodó arra ösztönözte, hogy szolgálatuk előtt egy-két évet utazgassanak a kontinensen, fedezzék fel a művészetek, a kultúra és általában a nyugati civilizáció gyökereit Itáliában és Franciaországban, így szerezve általános tapasztalatokat (ez sokban hasonlított a korábbi évszázadok céhlegényeinek és vándor tudósainak tanulmányi jellegű utazgatásaihoz). Ez a szokás egészen az 1840-es évekig, a vasút és a gőzhajózás széles körben való elterjedéséig virágzott Európa, majd az Újvilág tehetős fiatalemberei körében.

A Grand Tour kora
A Grand Tour a nevelés általános feltételei közé tartozott a magasabb szintű társadalmi rétegek körében: hogy egy igazi ’gentleman’ széles körű ismeretekkel és műveltséggel rendelkezzen, szükséges volt, hogy magába szívja az európai szárazföld kulturális központjainak – Párizs, Velence, Firenze, Róma, Provence, Montpellier és Avignon – lényegét. A Grand Tour résztvevői számára a XIX. századig speciális turisztikai szolgáltatások nem álltak rendelkezésre. Az európai szárazföldön francia nyelvű – az európai elit lingua francája a XVIII-XIX. században – túravezetőt fogadtak , aki egyben oktató, gyám, kísérő és társ is volt. Párizsban elsajátíthatták a tánc, a vívás és a lovaglás legmagasabb szintjét, francia tudásukat csiszolhatták, valamint betekintést nyerhettek a francia arisztokrácia szokásaiba, mely későbbi otthoni vezető pozícióikat erősíthette.

Innen általában Svájcba (Genf, Lausanne) utaztak, ahol az ekkoriban elterjedő hegymászásnak hódolhattak, majd miután átkeltek az Alpok hágóin, Torino (esetleg ritkábban Milánó) érintésével Firenzébe utaztak, ahol egy-két hónapig is elidőztek. A reneszánsz bölcsője figyelemreméltó társadalmi életet generált az ide utazó tehetős európaiak körében, akik művészettörténeti érdeklődésüket nem csak helyben, hanem Pisában, Padovában, Bolognában és Velencében is kielégíthették. Velence dekadens itáliai hangulata ekkoriban igen nagy vonzerőt jelentett az angol utazók körében. Innen Rómába utaztak, ahol az ókori emlékeket, valamint a korai keresztény, a reneszánsz és barokk művészet mesterműveit ismerhették meg.

A bátrabbak tovább utaztak Nápolyba, hogy zenei képzésben részesüljenek, illetve felfedezzék a nem rég feltárt Pompeii és Herculaneum romjait, vagy megmásszák a Vezúv lejtőit. A XVIII. század vége felé néhányan vállalkoztak egy-egy hajókirándulásra Szicíliába, illetve Görögországba is, de a szokásos végállomás Nápoly maradt. Ezt követően visszafelé felkeresték a német nyelvű területeket, első sorban Innsbruckot, majd Bécset, Drezdát, Berlint, Potsdamot, Münchent és Heidelberget – ahol e híres egyetemi városok neves felső oktatási intézményeinek előadásait látogatták – majd útjukat többnyire Hollandiában és Flandriában fejezték be, ahol a németalföldi művészet remekeit kereshették fel.

 
A XVIII. század második fele – a felvilágosodás eszméit tagadó forradalmak nyomán – a romantika kora volt, melyre leginkább az egyházból való kiábrándulás, a szabadság eszméje és vágya, az individuum előtérbe kerülése jellemzett. A romantika szívesen fordult az egzotikum, a távoli, idilli világ, valamint az orientalizmus (török, arab, újgörög, keleti világ) felé, amely az irodalomban, a festészetben, a divatban, valamint az építészetben is megjelent, s a kor tehetősebb művészei, arisztokratái kedvtelésből inspirált utazásaik során útba is ejtették e területeket. Újra felfedezték maguknak Egyiptom, Görög- és Törökország egzotikus vidékeit, melyet az olyan események is inspiráltak, mint a görög szabadságharc 1821-31 között (Lord Byron, aki maga is filhellén – görögbarát – harcolt is a szabadságharcban).

Az események felgyorsulnak
A XVIII. század végén az ipari forradalom olyan gazdasági és társadalmi változásokat generált, melyek a modern turizmus alapjait is megteremtették. Az iparosodás és a városiasodás pedig a plusz szabadidőt, az alapvető szükségletek után fennmaradó szabadrendelkezésű jövedelem meglétét, valamint a motivációt vonta maga után. A technika forradalmának köszönhetően 1807-ben megszületett a gőzhajó, majd 1817-ben a gőzmozdony, melyek felgyorsították a közlekedést. 1841-ben Thomas Cook megvetette a későbbi tömegturizmus alapját, a szervezett csoportos utaztatást, amikor egy 10 mérföldes vonatos kirándulást szervezett Leicesterből Loughborough-ba, melynek ára egy shilling volt oda-vissza, majd pár év múlva vállalkozását intézményesítette is, amikor megalapította a történelem első utazási irodáját (mely napjainkban is létezik).

S mindez alig 40 év alatt történt. A fejlődés persze továbbra sem torpant meg: az utazni szándékozó emberek számának hirtelen megnövekedése, valamint a vasúttársaságok megnőtt forgalma magával hozta a szállodaépítés igényét, a legelső hotelek természetesen a vasúttársaságok vállalkozásai voltak, így azok eleinte a nagyobb pályaudvarok környékén létesültek. Persze maga a szálloda, mint létesítmény nem volt új keletű, hiszen kereskedelmi céllal működő szálláshelyek már az ókorban is létesültek (gondoljunk csak az Olympiában épített Leonidaionra), míg a középkori zarándokok többnyire kolostorokban szállhattak meg, illetve a kisebb-nagyobb településeken fogadókat is találtak, melyek a szállás mellett ellátást, illetve az állatok számára takarmányt is kínáltak. Angliában még ma is számos középkori fogadó működik, melyek gyakran 500 évesnél is idősebbek. 

A tömegturizmus diadala
Az interkontinentális gőzhajózás térnyerésével már nem csak az európai úti célok voltak elérhetők: 1838-tól a Távol-Keletre, 1840-től Észak-Amerikába is indultak rendszeres hajójáratok, Thomas Cook pedig 1866-ban megszervezte első amerikai útját. Európában is fellendültek a családi, tengerparti utazások, de közkedveltek voltak a sí pihenések is. Ez a korszak volt az olyan üdülőhelyek első nagy virágzása, mint Deauville, vagy a Francia Riviérán Nizza. E városok angol elnevezései – így a Promenade des Anglais, vagy a Hotel Bristol, Hotel Carlton – a kor utazóinak brit dominanciáját tükrözik. A lehetőségek kiszélesedésével a turizmus több ága is fellendült: ekkor fedezték fel a luxus tengerjárók nyújtotta pihenést is olyan úti célok érintésével, mint Gibraltár, Málta, vagy Athén (Peninsular & Oriental Steam Navigation Company (P&O), 1844.)

A XIX-XX. század fordulóján a tömegturizmus kibontakozásának további lehetőségei is megszülettek, így  robbanómotor (1876), az autó, a repülőgép (1903), a fejlődést csak az első világháború kirobbanása, valamint ezzel egy időben az útlevél bevezetése, majd pedig a nagy gazdasági világválság (1929-33) torpantotta meg. A vasút egy évszázados monopóliumát (1830-1930) az autó és az autóbusz elterjedése zárta le, a hajót csak az 50-es évek végén szorította ki; mára csak a komphajózásnak és a tengeri körutaknak van kereslete. A repülős utazások elterjedését a növekvő forgalom és a terrorista akciók sem tudták megakasztani, ma már ez az utazás leggyorsabb és legkényelmesebb formája. A XXI. században – az utazás világméretűvé válásával – újfajta turisztikai ágazatok (pl. ökoturizmus) is megjelentek, melyek a fenntartható fejlődés és a környezet megóvásnak megvalósíthatóságát tűzték ki célul.

Mára a legkedveltebb és legszokványosabb célok mellett újabb és sok esetben extrém indokok is útnak indítanak egyeseket. Akiket már nem elégít ki a rekreációs célú pihenési turizmus, az aktív túrák, a városnézések, a természet szépségeit felvonultató ökotúrák, azok előszeretettel keresik fel, vagy választják a katasztrófáktól, háborúktól sújtott területeket (katasztrófaturizmus), a halálhoz és tragédiákhoz köthető fekete vagy sötét turizmust (thanatourizmus = thanatos, ógörögül a halál), mely utóbbi fő vonzereje az ilyen helyek történelmi értéke, semmint a halállal és szenvedéssel való asszociáció. Ide tartoznak az Auschwitzi Haláltábor, a Hirosimai Béke Emlékpark, a Ground Zero New Yorkban, a Tuol Sleng Genocídium Múzeum Kambodzsában, de akár a törcsvári Drakula kastély is.

Az egyik legújabb turisztikai ág a ’Doom-’, vagy más néven ’Utolsó esély-turizmus’, mely során olyan helyeket lehet felkeresni, melyek környezeti szempontból, vagy más módon fenyegetettek (ilyen a Kilimandzsáró hó sipkája, Patagónia olvadó gleccserei, vagy a Nagy Korallzátony). Bármelyiket is válasszuk, bármiért is induljunk azonban útnak, egyre mindig figyeljünk oda: óvjuk meg környezetünket az utókor számára is, hogy még unokáink is legalább annyi mindent láthassanak, mint mi.