Átkeltünk a Monte Rosán-hét négyezres öt nap alatt

Molnár Anikó, Salamandraoutdoor: Júlia óvatosan ütögeti le a jégcsapokat a feje fölött, miközben folyamatosan ereszkedik a mélybe, a kék-fehér hasadékba. Alatta húsz méter mélyen nyugszik a hátizsák, melynek “kimentésén” munkálkodunk. Az Il Naso  (4200 méter) csúcstömbje alatt a szanaszét szabdalt gleccser egyik mély hasadékában csüng Júlia (Nedeczky), egy kötélen, miközben mi óvatosan eresztjük őt a mélybe. De mielőtt ide keverdetünk volna még végigmásztunk a Breithornon(4165 méter) és a görög mitológia egyik ikréről elnevezett Castor(4228 méter) fenséges gerincén.

 

 

“Óvatosan pakolni”-ez a két szó lebegett előttünk, miután arra vállalkoztunk, hogy Svájcból Olaszországba, majd újra vissza Svácjba másszunk át a Monte Rosán, házról házra vándorolva, természetesen zsákkal!

 

A svájci taschi kempingben még reménytelenül esett az eső, miközben csapatunk pakolni próbált, s a legutolsó fölösleges grammtól is igyekeztünk megszabadulni. Egy literes kulacs épp elég lesz, termosz szóba sem jöhetett a súlya miatt. Ilyen szabályok születtek aznap éjjel.  Reggel kicsit megcsúsztunk az indulással, még a kocsikat is le kellett tennünk, Zermattba ugyanis nem lehet autóval bemenni. Egy parkolóból azonban Herbert, a vagány svájci parkolófőnök busszal befuvarozott minket a pompázatos Zermattba, ahol egy elektromos kisbusszal mentünk egészen a felvonóig. Itt elég borsos áron (37 euro fejenként) megváltotttuk az egy útra szóló felvonójegyet a kis Matterhornra, így rögtön 3800 méterről kezdhettük a túrát. A felvonó tele volt japánokkal, egyikük neccharisnyában és körömcipőben érkezett a gleccserre!

 

Miután átvágtuk magunkat a száz méter hosszú sziklaalagúton és egy fantasztikus étterem-shop kombinációban felöltöztünk szélálló ruháinkba, átkeltünk a sífelvonók alatt és nekivágtunk a Breithornnak. Csíkos Józsi “főtúravezetőnk” szerint jócskán el voltunk csúszva, s tényleg legalább dél volt, amikor elindultunk a 4165 méteres csúcsra. Hágóvasat vettünk és jégcsákányra cseréltük a túrabotokat, majd nekivágtunk a  csúcsra vezető kényelmes nyomnak.  Mire a csúcsgerincre érünk, kisütött a nap. Elindultunk lefelé, mert a túra nehezebb része: a házhoz való ereszkedés a gleccseren át, még előttünk volt. A gleccser a délutáni órákban már olvadt, s a hasadékok nyitottak. Sokat kellett megkerülni, s ha nem lehetett, akkor átugrani. Fantasztikus jégfalak között vezetett az igen hosszú út a Val d’Ayas (3425 méter) házig, ahol a kedves, olasz Livio, a ház vezetője várt minket. Lepakoltunk, a köteleket Feri (Bakai) kieteregette a helikopter leszállóhelyre. Mi pedig főzni, vacsorázni indultunk. A ház nagyon komfortos, az alagsorban van  fürdő is , ahol még egy hatalmas mosdó is van folyóvízzel és tükörrel (ennek jelentőségét férfi olvasóink nem érthetik).

 

Másnap korán reggeliztünk, aztán indultunk a Castorra. A gleccser ilyenkor korán reggel sokkal kellemesebb, nem kell állandóan térdig, combig süppedni a hóban, hanem viszonylag tempósan lehet haladni. Két kötélpartira oszlottunk. Előző nap ugyanis egy kötélen voltunk mindannyian, de így túl lassan haladtunk. Ha például valakinek szüksége támadt, akkor tizenegy embernek kellett megállnia egyszerre. A gleccseren amúgy sem lehet csak úgy elkóborolni a hasadékok miatt: a szükségét tehát úgy végzi az ember, hogy szól, hogy álljunk meg. Aztán, miután megálltunk, szól, hogy mivégett álltunk meg. Aztán a fél csapat jobbra, a másik fele balra fordul. Ekkor szabad a pálya!

 

A Pollux (4092méter) megmászásáról  lemondtunk és a Castort (4228 méter) vettük célba. Egy viszonylag meredek hófalon kellett felaraszolni hosszan, néhol igen kitett helyeken. A Castor igazi szépsége a főcsúcs után kezdődő fenséges gerinc, ahol tulajdonképpen négy négyezres csúcson kell keresztülmenni, egészen a Felikjochig(4093 méter), ahol lekanyarodtunk a házhoz vezető gleccserre. Előtte még megcsodálhattuk a Lyskamm déli falát, amely most a pazar időben elképesztő látványt nyújtott. Egy kóbor sátor is állt a hómezőn, de nyom nemigen vezetett a Lyskamm felé, tekintve, hogy igen nehéz a gerince.

 

A Felikjochról igen meredeken vezet az út lefelé, hiszen bőven kellett szintet veszíteni a 3585 méteren lévő Quintino Sella házig, ahol Alfredo várt minket igazi olasz vendégszeretettel. Alfredo húsz éve vezeti a Sella házat, s a mai napig egy távcsővel kémleli az utat, figyelve, hogy a bejelentkezett vendégei biztonságban megérkeznek-e az esti órákra. A vendégek nagy része nem a Castorról érkezik, sokkal inkább az olasz oldalról a völgyből. Innen másszák a Castort, aztán újra lereszkednek Itáliába. Amire mi vállalkoztunk, arra kevesen adják a fejüket. Vagyis az átkelésre a  Sella házból a Lyskamm orrán( Il Naso del Lys - 4272méter) a Gnifetti házig. Miközben Alfredo a távcsövével kémlelte a felvezető via ferrata utat, én majdnem lebontottam - persze nem önszántamból - egy sziklákból épített kis tornyot, az egyetlen helyet, ahol térerőt találtam. A ház előtt sátrak tömkelege, egy sátorgyártó cég telepítette tele velük a sziklamezőt, azzal a céllal, hogy magashegyi laboratóriumként tesztelők telepedjenek beléjük éjszakára. A sok potenciális “tesztelő” azonban inkább a vonzóbb hálótermet választotta, ahol legalább százötvenen aludtunk egy légtérben. Ettől olyan meleg lett, hogy Józsi (Csíkos) és Kompi (Komporday Zoli) egy szál alsóneműben heveredtek le. Ennek és kis pocakjuknak köszönhetően Júlia rájuk ragasztotta a varacskos disznók becenevet, amit egész túránk során hiába próbáltak aztán lemosni magukról. A hálóterem egyetlen hátránya, hogy sisakban lehet csak benne biztonságosan közlekedni, én ugyanis  a belső ágyon többször is fájdalmas kontaktusba kerültem a mennyezetet tartó deszkákkal.

 

Alfredoék isteni vacsorát főztek, olyan olaszos terülj-terülj asztalkám volt, de mi Júliával még levest főztünk a hosszú fatornác alatt. Alfredoval kedélyesen eltársalogtam a holnapi nehézségekről, illetve az itteni életről azzal az alap olasz szókincsemmel, amit még tíz évesen szedtem föl Mária néni olasz óráin. De Alfredo hegyi ember és olasz: vagyis apró dolgok nem zavarják és örül annak, ami van, vagyis, hogy két magyar lánnyal egy augusztusi naplementében társaloghat. Reggel utunkra eresztett, lelkünkre kötve, hogy legyen nálunk jégcsavar. Ekkor Csaba(Érchegyi) közölte, hogy két ellensége van csupán: a hó és a jég. De megnyugtattuk, hogy a nap végére mindkettő barátja lesz, helyettük újabb ellenséget találhat magának: a jégcsavart. Ettől megnyugodott.

 

Hamarosan újabb hatalmas, sőt az eddigieknél sokkal hatalmasabb gleccsermezőt szeltünk át, s egyre közeledett a Fal. Vagyis  a kulcshely, ahol a bizonyos jégcsavarok szerephez jutottak...

 

 

Egy sziklás részig egy kellemes harántolás várt ránk, aztán a sziklán kellett átmászni, ahol már biztosítópontokat is betettünk. Itt Jószi csinált egy nagy standot, ahol mindenki a körülménykehez képest kényelmesen elhelyezkedett, amíg Jószi felmászott a közel  65 fokos meredekségű jégfalon. A közepén egy jégcsavart elhelyezett, aztán mászott tovább. Fenntről már a hangját sem lehetett hallani, annyira hallótávolságon kívülre került. Kompi mászott utána, aztán elindultam. A jégcsavarig másztam, onnan biztosítottam a csapat többi tagját, akik aztán a felettem lévő kötélen Jószi biztosításával másztak tovább. Ez az egész procedúra úgy három óráig tartott, s fellélegezve indultunk tovább az Il Nason (vagyis a Lyskamm orrán). Korai volt az öröm. Nem csak azért mert az il Naso másik oldala is meglehetősen meredek, hanem mert láttuk, hogy Józsi valamiért megáll. Ez pedig mindig gyanús! Aztán ugrott! Aztán Kompi is ugrott, s innen világossá vált, hogy egy hasadék állta utunkat. Mégpedig egy közel három méteres, amin valószínűleg az előttünk lévő kötélpartik még átmehettek, s utánuk szakadhatott le a hóhíd. Kötélbiztosítással ugrottunk egymás után, úgy hogy először  a csákányokat, majd a zsákokat dobtuk át  a másik oldalra. Ez simán is ment, mindaddig, amíg Laci(Várhelyi) két ellentétes utasítást kapott, miszerint jobbra, illetve balra dobja a zsákot. A zsák tehát repült és repült...miközben Józsi azt sziszegte, hogy “ezt nem kellett volna”!... A zsák ugyanis meg sem állt, hanem csúszott tovább a hasadékokkal teli hólejtő felé... Egy darabig még követhettük szemmel, de aztán eltűnt... Valahol a mélyben. Közben szépen sorban átugrottuk a hasadékot, én hősiesen bevallom: nem esett jól. Mire mindannyian átértünk, Júlia már  a kötél végén Józsi biztosításával a hasadékokat szemlélte. Besétált a spaltnik útvesztőjébe és egyszer csak megpillantott egy termoszt. A termosz egy hasadék szélén állt meg. Innen legalább tudtuk, hogy az irány jó. Még lejjebb kellett mászni. Júlia benézett sok-sok  hasadék mélyére, de a sötétben alig láthatott valamit. Egyszer valamit észrevett, megállt, hogy a szeme megszokja a sötétet és akkor észrevette a zsák körvonalait. Megvolt, igaz: húsz méter mélyen.

 

A hasadékba egy komoly keresés, majd az azt követő standépítés és gondosan megtervezett mentési munka után ereszkedett le Júlia. Józsi és én a standot szereltük, míg Júlia és Feri leerereszkedtek a hasadék szélére. Feri volt a tolmács:  Júlia és köztünk, máskülönben a hangja nem jött volna fel a hasadék mélyéről. Júlia tehát megtisztította a hasadékot a jégcsapoktól, hogy ne essenek később a fejére és lereszkedett a zsákhoz. Óvatosan magára vette, aztán mászni kezdett felfelé. Ahol nem tudott mászni, ott húzni kellett fentről, egy csigarendszer segítségével. Három órán tartott a mentés, de a végén meglett Laci zsákja, s benne az összes mászócucca és személyes holmija. Laci később bevallotta, hogy már keresztett vetett a zsákra, álmában sem gondolta volna, hogy még viszontlátja.

 

Így mámorosan vágtunk neki a hátralévő útnak, lefelé a Gnifetti házig. A Gnifetti ház egy rendkívüli rifugio, egy pár méteres via ferratan lehet megközelíteni, remek konyhája van, nem is tudtunk és nem is akartunk neki ellenállni. Aki arra jár, feltétlenül kóstolja meg a Gnifetti levest, ami egy csoda. Egy sült parmezánkéregben tálalt leves, amin helyben sült sajtos sütemény úszkál. Ja és Moretti sör dukál hozzá.

 

Az élvezeteket fokozza, hogy a házban zuhany is van, persze nem ingyen adják a meleg vizet ebben a magaságban. A szárítószobában pedig reggelre minden garantáltan száraz lett, csak a bakancsokból áradó bűzt kellett elviselni.

Amúgy nagyon barátságos szobát kaptunk, ekkor még nem sejtettük, hogy két éjszakát is eltöltünk majd itt...Említésre méltó a mellékhelyiség, ami panorámás kilátást nyúlt a gleccserre.

 

Estére megjött a hó. Nem is hó, hanem jégdara hullott az égből, villámlás és dörgés kíséretében. Oda a jó kis nyomnak, ami a gleccseren nem annyira szerencsés. Reggel még minidg esett. Senki sem indult, illetve aki igen, az lefelé ment az olasz oldalra. Egy öreg olasz mászó figylemeztetett: oggi non é bello...vagyis brutta, azaz vacak idő lesz. Si-mondtam és visszamásztunk az ágyba. De csak nem nyugodtunk, délben kisütött a nap, ezért úgy döntöttünk nekivágunk a nyeregnek és elindulunk a Margherita házba. Mentünk, mentünk vagy három órát, de már az orrunkig sem láttunk. Az olaszok is fordultak vissza, mondták, hogy nem jó, nem jó. Jó ezt mi is láttuk, pontosabban semmit sem láttunk, csak tudtuk, hogy a Margherita ház még három óra járásra van, legalább. Forduljunk vissza-mondtam és úgy tűnt ezzel egyetértett Júlia és Józsi is. Nem lehetett kockáztatni, hogy  a nyomokat befújja a friss hó. A Gnifettibe hamar visszatértünk, alig pár óra múlva pedig a vihar is megérkezett. Másnapra viszont jó időt mondtak. Megettünk tehát még egy Gnifetti levest.

 

Másnap a Lysjoch nyereg(4255 méter) volt a cél, s a nyergen át le Svájcba. Mellettünk kanyújtásnyira a négyzeresek. A Piramide Vincent(4215 méter), a Balmenhorn(4167 méter) kis bivakházával és a Punta Parrot (4436 méter) szegélyezték az utunkat, kis kerülővel valamennyi megmászható. A nyeregig simán ment minden, itt azonban megszűnt  a nyom. Józsi tudta, h merre visz az út, de nyom nélkül kellett vezetnie minket egy olyan gleccseren, ahol híresen hatalmas hasadékok vannak. Megúsztuk. A hatalmas Gorner gleccseren egy pár kilométer után újra nyomokat találtunk. Mellettünk a Dufour csúcs (a Monte Rosa csúcs lényegében), a másik oldalon pedig a Lyskamm híres északi fala. Nem sokan voltak az útvonalunkon, errefelé ritkán járnak a turisták. A gleccseren monumentális tornyok között másztunk, néha valóságos labirintusban éreztük magunkat. Hóhidakon keltünk át és tornyok falain egyensúlyoztunk. Volt, amikor nem lehetett mást csinálni, mint átugrani a hasadékokon. Órákig bolyongtunk így a ködben. Nem akart véget érni a gleccser. Aztán egyszer csak láttuk a jégfolyó alját, s tudtuk, hogy megérkeztünk az idén márciusban átadott Monte Rosa házhoz, ehhez a svájci csoda hüttéhez. A hütte a hegyi házak új dimenzióját jelenti, egy önmagát fenntartó fantasztikus építmény. A toalett biológiai elven működik, vagyis nem kell rajta csodálkozni, hogy fekália színe van a csészében lévő víznek. Az energiát napelemek biztosítják, s az egész ház elképesztően futurisztikusan néz ki. Nem lehet belépni cipővel a fehér fa padlóra, és körülbelül fél órát bolyongtunk egymást sem találva, mire körbejártuk az épületet. A csodáért cserébe, viszont iszonyú drága minden.

 

Kellemes egy órás szieszta után újabb gleccser következett, a kellemetlenebb és csúnyább fajtából. Ez a gleccser a kirándulók terepe, telis-tele kóbor turistával, szeméttel és hordalékkal. Minél gyorsabban túlleni rajta-hiszen még a Gornergratra való felmászás is várt ránk. A vonat a gerincről indult. Csabával érkeztünk elsőként az állomásra, ahol annyira szomjas voltam , hogy  az állomás lezárt csapját képes voltam a svájci bicskám fogójával kinyitni.  De a csőből valami irdatlan rossz izű lé folyt csak ki, ami néhány korty után inkább hányingert váltott ki.  A szomjhalál ellen azonban jó volt. Nemsokára megérkeztek a többiek, s vártuk az utolsó vonatot, ami késett. Nemhiába már Svájc sem a régi. A vonatról hívtam Herbertet, aki a kocsink kulcsát őrizte. Este fél tíz volt, mire Zermattba értünk. A többiek első útja a pizzeriába vezetett, mi a kempingben vártuk őket, ahol aztán, - ha jól emlékszem- hajnalig boroztunk.  Dusán száját itt hagyta el az a kijelentés: miszerint élete legjobb túrája volt ez a Monte Rosa mászás.

 

(Köszönet minden résztvevőnek: Nedeczky Júlia, Pál Szilvia, Bakai Ferenc, Csepi Dusán, Csíkos József, Érchegyi Csaba, Föld Tamás, Komporday Zoltán, Németh Gábor,Várhelyi László és Molnár Anikó)

 

P.S.: A Monte Rosa túra után négyen a Mont Blancra mentünk, ahol megemlékeztünk a Salamandra Outdoor alapítótagjának  és örök barátunknak a születésnapjáról..nagyon hiányzott nekünk egész nyáron: Várkonyi László, azaz Konyi. 

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár

Utazási ajánlatok

» Olasz tóvidék kincsei - 5 nap
» Svájci séták - 5 nap
» Svájc, Európa ékköve - 5 nap
» Svájc - Európa Gyémántja és Ausztria - 6 nap
» Romantikus Provence, kis svájci kitérővel - 6 nap

Információs oldalak

» Buszos körutazások Svájcban

Cikkeink

» A Matterhorn lábánál... - Kovács Attila
» Ugrás az Eigerről - Kovács Attila
» Svájc téli tájain... - Kovács Attila
» Utazás a Bernina-vasúton - Kovács Attila
» A tó a képeslapról - a Stellisee, Zermatt - Kovács Attila
Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Segíthetünk?Bezár
Kérjen ajánlatot!
Megkeressük Önnek a legjobb árat.
Kollégáink segítenek munkaidőben.
+36 1 5013490
Küldjön magának emlékeztetőt
e-mailben!