Szentendre egy vasárnap délután

Múzeumok, templomok, szobrok, galériák, történelem egészen az ókori provinciákig visszanyúlva. Ezek azok a részletek, amikről biztosíthatok mindenkit, nem fognak most szerepelni a következő bemutatásban. Hiszem ugyanis, hogy Szentendre más kincsek miatt lenyűgöző. Én már csak tudom. Húsz éve élek itt. Egy vasárnap délutáni sétára invitálok most minden olvasót, és megpróbálom szavakba önteni kisvárosunk nagy csodáit.

Egy tökéletes, napsütötte vasárnap délután indultam neki a fényképezőgépemmel. Szükségem is volt már egy kis nyugalomra, mindentől, és mindenkitől távol. Két évtized elég ahhoz, hogy az ember bekötött szemmel is tudja, merre vannak azok a helyek, ahol még a legnagyobb turista-áradatban is talál némi magányt. A Duna-part alsó lépcsőfokai például ilyen. Víz és kavics. Ide nem hallatszik autózaj, sem emberi hang, itt csak a kacsák hápognak, vagy még azok sem. Nem mondom, hogy mindig jókedvemből kerestem fel ezt a helyet, sőt, emlékszem egy kora nyári éjszakára is, amikor itt vigasztaltam egy barátomat. Ki ne szeretne egy olyan helyet, ahová elbújhat?!
De most jó itt. Feltöltődtem a természetet erejéből, és nagy levegővel indultam tovább a korzón, egyre beljebb a város szívébe. Számomra akad itt némi furcsaság. Itt van rögtön a bácsi, aki lovaskocsival viszi el a látogatókat egy körre, közben mindenféle érdekességet mesélve a városról. Mindig jókedvű, mindig kalapot emel, ha meglát, mindig népi viseletet hord, és én még csak azt sem tudom, hány éves, vagy hogy hívják. De már nem is akarom tudni. Így megmaradhat annak a fura bácsinak, aki mindig is volt. Tudom, hogy közel a huszonötödik születésnapomhoz kissé gyerekes ‘bácsizni’, de már öt éves korom óta bácsizom, megmaradt.

Egy kis utcán sétálok a Fő tér felé. Az utca elején egy Gomba nevű hely épült úgy ezer éve, ami találkozási pont a helyiek számára. ‘Gombánál 8-kor’, és mindenki tudja, miről van szó. Itt a ‘városozni’ is megszokott igének számít, senkit nem zavar, hogy ilyen cselekvés nem igazán létezik a magyar nyelvben. Tucatnyi helyi fiatal jön le hétvégente, mint a verebek felülnek a korzóra, és ‘városoznak’. Fábry Sándor - aki Leányfalun, közel Szentendréhez lakik - egyszer a Fábry Showban úgy fogalmazott ‘lefolynak a fiatalok a korzóról’. Nem járt messze a valóságtól, előfordul, hogy százan is ülnek fent. Az éttermekből élő zene szól, nyáron még ki is ülnek a zenészek gitározni a szabad ég alá.

Sajnos most a napsütés ellenére azért tél van, így erre még néhány hónapot várni kell. Addig is felfelé sétálok egy kis utcán, balra az ország legjobb lángosozója, mellette pedig néhány régi kedvenc pub. Minden pub és kávézó más és más, olyan nincs, hogy valaki ne találná meg a magához leginkább illő kis helyet. A tulajok ismerősök, barátok, mintha csak hazajárna az ember, kívülről fújják, kinek mi a kedvenc specialitása.

Feljebb érve a Fő térre a templom mellett ott találom a festőket. Olyan érzésem támad, mintha egy film szereplői lennének, és csak azért állnának ott, mert így még művészibb lesz a benyomása egy turistának a városról. Amúgy, nyílván az lesz neki, de nem azért vannak ‘odarakva’. Ők valóban művészek. Itt élnek, és zseniális tájképeket festenek. Az már csak az én szentimentalizmusom, hogy ütött-kopott, összemaszatolt színpalettájukban látom az egész város lelkét.

A Fő térről több lépcsősoron is fel lehet jutni Templomdombra. Én most egy sikátoros, keskeny útról közelítem meg. Egyszer egy éjjel elém ugrott a fal tetejéről egy fekete macska, azóta csak nappal merek itt sétálni. Bár még most is fel-felnéztem, sose lehet tudni. Van pár kóbor macskánk. Lehet néhány házi testvérük is vágyna olyan jólétre, mint amit ők kapnak a helyi éttermekből. Ez meg is látszik rajtuk. Nem csoda, hogy úgy megijedtem az egyiktől, kitett vagy három macskát a mérete. Na de, fel is értem a lépcsőkön, innen remek kilátás nyílik Szentendrére, a Szentendrei szigetre, de még Budapestre is. Romantikus hely. Padok sorakoznak egymás mellett, esténként szép a kivilágítás. Ha ezek a padok mesélni tudnának ... Amúgy logikusan azért Templomdomb, mert egy templom áll a domb közepén. Mégis ide jön fel a legtöbb randevúzó párocska, itt csattannak el az első csókok, ezeken a padokon ülve. Bevallom őszintén, néha egy-egy ilyen séta alatt annyi emlék jut eszembe, hogy egészen belefeledkezem az időbe. Minden érzékszervem felidéz egy-egy pillanatot. Az eső utáni levegő illatát, egy Fő téri étteremből felkúszó dallamot, egy lángos ízét és még bőven sorolhatnám. Nincs olyan hely már itt, ahol ne lenne egy ilyen pillanat.

Egy másik úton, a domb hátoldalán sétálok, majd kicsivel távolabb újra felfelé veszem az irányt. A Szamárhegy Templomdombtól még feljebb található, így még messzebbre ellátni. És igen, vannak azok a mázlisták, akik itt élnek, amit én kilátónak nevezek. Éppen az egyikük kikövezett kapualjában állok. Innen vezet le egy lépcső, egészen vissza a Fő térre.

Érdekes labirintus, teljesen véletlenül fedeztem fel egyszer néhány évvel ezelőtt. Itt sem járnak turisták, mondanom sem kell, sőt, akadt olyan helybéli ismerősöm, akinek újdonságot mutattam vele egy évvel ezelőtt. Feljönni ide egy baráttal, leülni az egyik lépcsőfokra, és meginni egy üveg bort, a nyári esték legjobb időtöltése. De most sem barát, sem bor, így lesétálok az utcába, ahol hirtelen több száz ember moraja csapja meg a fülemet.

A bevásárló utca. Mert hát itt is van ilyen. Szentendre nyomatú pólók, bögrék, dobozok, képeslapok. Számomra külön rejtély, hogyan képesek húsz éve folyamatosan eladni ezeket, és honnan jönnek azok az emberek, akik tényleg megveszik és örülnek is nekik?! Na, de nem akarom rontani a város renoméját, csak valóban nem lehetne leejteni egy tűt sem, annyian vannak itt. Elég volt egy fényképezőgép a kezembe, és máris orosz turistának néztek. Feltételezem eladni akart nekem valamit az egyikük, csak hogy én nem értek oroszul. Közlöm is ezt vele, helyi vagyok, és cikkhez gyűjtök anyagot. Őszinte meglepődést, és megkönnyebbülést látok az arcán, hogy végre kicsit beszélhet a saját nyelvén. Így állunk. Szentendrét plusz két fokban is képesek ellepni a kíváncsi külföldiek.

Körbeértem. Szoktunk azzal viccelődni, hogy ‘minden út a Fő térre vezet’, de valóban így is van. Én ajánlom, sőt, kérem, hogy legyen arra is ideje annak, aki kilátogat ide, hogy megáll egy pillanatra, és beleszippant a város levegőjébe, észreveszi azokat a hápogó kacsákat a parton, és megfogja annak a kezét a templomdombi padon, akit szeret. Úgy nagy esélye van annak, hogy újra visszajön. És akkor fogja igazán megérteni, amit én már bizonyosan tudok: a város igazi titkát.

 

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár
Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Segíthetünk?Bezár
Kérjen ajánlatot!
Megkeressük Önnek a legjobb árat.
Kollégáink segítenek munkaidőben.
+36 1 5013490
Küldjön magának emlékeztetőt
e-mailben!