Tsitsikamma – A Garden Route gyöngyszeme Afrikában

 A Tsitsikamma Nemzeti Parkot és környékét amellett, hogy a Garden Route kertjeként tartják számon, az outdoor sportokat kedvelők paradicsoma. A Nemzeti Parkon kívül és belül is túrázásról, biciklizésről, kajakozásról, búvárkodásról, bungyról.... szól az élet.

  Péntek délután lassan-lassan elindultam hazafelé. Elérhető legkisebb autóként egy kis vörös ördögöt, egy sport Cliot sikerült beszereznem. Eddig is benne volt már nagyon a bugi a lábamban, erősen mehetnékem volt, de miután megláttam az autót, a gyakorlatban is magamhoz gyorsultam. Visszaszaladtam a backpackersbe, csomagokat behajigáltam a kocsiba (legnagyobb döbbenetemre mindkét bőröndöm simán befért, és még bőven maradt is hely a csomagtartóban), és a kaland indult...

Bár PE-ben viszonylag szép időt hagytam magam mögött, pár kilométerre a várostól már rendes esős szakaszok jöttek. Gyorsan ledöngettem a Storms River hídig. Anno nagyon sokat emlegették, amire csak legyintettük, aztán mikor először mentünk át rajta sok évvel ezelőtt, jött a satufék, tolatás, nagy álmélkodások.... A Storms folyó egy viszonylag keskeny, ámde annál mélyebb hasadékot vájt magának, amiben a folyásirányra merőlegesen „sziklafal maradványok” vannak, mintha a természet számtalan gáttal próbálkozott volna megállítani a folyót, sikertelenül. Szerencsére a híd egyik oldalán egy viszonylag komoly „állomást” építettek benzinkúttal, büfékkel, shopokkal, kilátóval. Az ebédem viszonylag szerényre sikerült, így (emiatt is) triviális volt a megállás. Szendó, jeges kávé a gyorsétteremből (többen elborzadtak, mikor a fagyimat belelapátoltam a kávéba, de talán sikerült meggyőzni őket, hogy nem olyan borzasztó ez, sőőőőőőt) és irány a kilátó és a híd.... Sokáig nem időztem, sötétedés előtt szerettem volna elérni az első napi szállásomra (ezt mindig megígérem, de a legritkábban sikerül betartani). A szombati műsor a Tsitsikamma Nemzeti Park (Ejtsd: Cicikama. Egyszer nem sikerült megegyezni, hogy vajon Cicikama vagy Csicsikama a helyes kiejtés, megkérdeztük az aktuális házinénimet. Éppen a vacsoráját kevergette a tűzhelynél, nem nagyon reagált a kérdésre, hirtelen megfordult, és csillogó szemekkel annyit mondott: CICI. Hosszú ideig potyogtak a könnyeink, egy életre megjegyeztük a leckét). A környék az outdoor sportokat kedvelők paradicsoma. A Nemzeti Parkon kívül és belül is túrázásról, biciklizésről, kajakozásról, búvárkodásról.... szól az élet. A falu nem is áll másból, mint szálláslehetőségből és a kalandsportokra szakosodott cégekből. Sőt, innen néhány kilométerre van a világ legmagasabb bungy-ja. Viszonylag korán kiértem a parkba. Mielőtt elindultam volna bármerre, kiültem egy sziklára kicsit bűvölni a vizet. Port Elizabeth egy öböl partján fekszik, így ott viszonylag nyugis a tenger. Itt nincs ilyen csillapító hatás, hatalmas hullámok csapódnak a part menti sziklákhoz, sokkal vadabb a víz. Mindeközben egy montain dessie család (állítólag az elefántok legközelebbi rokonai) lesett meg, először csak a szülők két kíváncsi feje látszott ki a szikla mögül. A parkon belüli lehetőségek közül a függőhíddal kezdtem a napot. Két éve ez a rész le volt zárva, egy hatalmas vihar elmosta az ide vezető utat, part menti bungalókat. Azóta újjáépítették, sőt tavaly további két, kisebb függőhidat is összeraktak. A túloldalon meredek hegyoldal, tetején kilátóval. Gyönyörű a látvány még a mai felhős időben is. Mire visszaértem a park központját jelentő étterem-shop-info központ komplexumhoz, rendesen szakadt az eső. A hegy megmászása után úgyis kiérdemeltem egy rendes kávét. Az eső elcsendesedtével szedelőzködtem, hogy indulok az Otter Trail elejét meghódítani. Persze mire kiértem, újra esett. Sok szöszmögésre már nem maradt idő, menni kellett. Az Otter Trail Dél-Afrika első jelölt túraútvonala. 42 km, 4-5 nap alatt szokták bejárni. Az út nagyrészt a part mentén halad. Egy kis része engedély nélkül is járható, bő 3 km-es út vezet ki egy vízeséshez. Váltakoznak az erdei szakaszok és a víztől néhány méternyire a part menti sziklákon át vezető részek. Imádom. A kezdeti szakaszon egy delfincsapattal próbáltam a partról tartani az iramot, de hamar lehagytak. Az egyik rétre érve két „zergével” találtam magam szemben. Lábujjhegyen próbáltam becserkészni őket, de azt hiszem, bármit csinálhattam volna, nem nagyon zavartam volna meg őket a bősz legelésben. Az eső nem nagyon hagyott alább, a vízeséshez már bőrig ázva értem ki. Itt, a vízesés mögött indul az Otter Trail engedélyköteles szakasza. Egyszer talán......