Patagónia, Tűzföld: túrák a Világ végén...

Pablo pumavadász és mindig van nála pisco, a jobb fajtából. Pabloval a Torres del Paine Nemzeti Parkban, Chilében találkoztam, mert Pablo a vadászat mellett chilei hegyi vezető is. Pablo a chilei jelzőt zsigerből utasítaná vissza, ő “patagoniai”, vagyis ahogyan ő mondja “estoy patagonico”. Pablo szerint ugyanis “Chile egyetlen problémája Santiago”. Kicsit tartottam Chilétől, azt hittem még mindig a katonai állam szigora uralja az országot, de a chileieknél lazább és kedvesebb emberekkel még nem találkoztam.

Patagonia a földgolyó azon része, amit nem lehet összehasonlítani semmilyen más hellyel és nem is lehet elképzelni addig, amíg az ember nem teszi be a lábát a világ végére. A gránitcsúcsok csupán 3000 méteresek, de alakjuk olyan jellegzetes, hogy szinte minden más hegycsúcs közül a legszebbek. A gleccserek táplálta folyók türkiz tavakba ömlenek és a színükről is meg lehet azonnal állapítani, hogy jéghideg mind. A szél szinte állandóan tombol, s Patagonia egyik mondása szerint épp ez boronálja össze azokat, akik beleszeretnek ebbe a tájba: "el viento nos amontona".


Torres del Paine, Grey gleccser

A chilei határhoz közeledve egy papírra fel kellett írni, hogy mi van a hátizsákban, s egy komoly listát kaptunk arról, hogy ebből mit nem vihetünk be Chilébe, kénytelen voltam komolyan venni a dolgot. Mire a röntgen készülékhez értünk, amin átvilágították a cuccainkat, már kivettem a két hatalmas argentin sajtomat a csomagból. Gondoltam még megeszem ebből azt, amit képes vagyok, a többi pedig mehet a kukába. Kibányásztam a bicskámat, mire a chilei határőrök odajöttek hozzám. “Úristen enni sem szabad!”- gondoltam, de csak nevetve megveregették a vállam, és mondták, hogy a sajttal egyáltalán ne foglalkozzak, nyugodtan vigyem! Ahhoz képest, hogy hatalmas plakátokon hirdetik, hogy a tejtermékért is lefejeznek, igazán lazák! De már a buszon is ezt tapasztaltam, amin 43 órát töltöttünk, önhibánkon kívül, s ahol egy chilei srác rummal enyhítette kínjaimat.


Itt ültünk nyolc órán át a pampán, a Ruta 40-en

Mendozában szálltunk fel a Barilocheba induló buszra. Ezzel még semmi gond nem volt. Mario, a busz egyetlen, de annál lelkesebb személyzete tíz percenként felmosta a padlót, s ugyanezzel a lendülettel egy pacsuli illatú légfrissítővel permetezte be a buszt, ahol egész éjjel gondosan 14 fokos egyenletes hőmérsékleten tartotta a hőmérsékletet. Nemhiába, Mario iszonyú figyelmes volt.
Amikor vörösbort kértem tőle a felszolgált meleg vacsora(! )mellé, szerintem a saját titkos készletéből adott. Két nyálas amerikai filmet is vetített, szerintem ez is Mario házi dvd könyvtárából volt, mert iszonyúan érdekelte, hogy tetszik-e nekünk a mozi. Egyszer a puszta, bocsánat, a pampa közepén megálltunk. Egy szerelőakna fölött átvizsgálták a buszt, feltankolták és kávét is hozott Mario hatalmas termoszokban. Szóval huszonvalahány óra csak úgy elrepült.


Torres del Paine, Chile

Barilochéba Patagonia északi részének fővárosába érkeztünk, ami az argentin sznobok üdülőhelye. Egy külvárosi kempinget néztem ki szállásul: a Carihue Campot. Kétségkívül drága hely, a taxi négyszer annyiért vitt el az olcsó kempingig, mint amennyit Mendozában kért volna el egy sofőr ugyanezért. A kemping egy luxus hippitanya tulajdonképpen. Faépületekkel, de sajátos latin-amerikai módon hatalmas színes terek, mindenhol függőágyak és lazán a konyhában hagyott empanadak. A női fürdőbe belépve egy hatalmas bernáthegyin kell átkelni, aki itt hűsöl egész nap. Ugyan ki van írva, hogy takarítsak fel zuhanyzás után, de most mit kezdtem volna a bernáthegyivel, aki a fél fürdőben terült el?

Bariloche építészetileg, olyan, mintha Svájcban lennénk, de van az épületeknek egy olyan dél-amerikai bája, amitől nem steril az egész. És muskátli sincs. Olyan bérelt bicajokon jártuk be a kicsit sznob várost, amiről vagy egy csavar, vagy az egész ülés esett le időnként. Másnap elhaladtunk a helyi sziklafal előtt, ahol minimum egy századnyi argentin katona mászógyakorlatozott. Itt mellénk szegődött egy kutya-csorda, akik a legnagyobb rémületemre roppant ragaszkodónak tűntek, s csak akkor szabadultunk meg tőlük, amikor a “hagyómiklóshasonmás” szőrös tükreivel díszített helyi járatára szálltunk fel.


hagyómiklós szőrös tükreivel

Barilocheban nem a hőségtől nem kaptam könnyen levegőt, amikor a buszpályaudvaron a pénztáros közölte, hogy El Chaltén még 28 óra buszozásnyira van, de álmomban sem gondoltam, hogy a 28 óra aztán 43 lesz. Aránylag vidáman szálltunk fel este nyolckor a buszra, megfelelő mennyiségű (mármint 28 órára! megfelelő) alfajor (helyi édes keksz karamell krémmel összeragasztva) társaságában. Nekem nem volt helyem, mert a pénztáros lány a sofőr ülést adta el nekem, de ez igazán mellékes körülmény volt. Úgyis lesz valahogy, gondoltam, aztán lett. Végül még vacsora is volt, a hálózsákom is velem volt (készülve a 14 fokra) és végül egyedül ültem két ülésen.

Éjjel nekem gyanús volt, hogy pöfög a busz, de gondoltam ez itt normális. Reggel amikor a Ruta 40-en (Argentínán 5400 kilométeren keresztül vezet a híres 40-es út, ebből csak Santa Cruz tartományban van több ezer kilométer) a földútra értünk, a buszból egyre gyanúsabb hangok jöttek. Rio Mayo a Ruta 40 közepén van, a faluban semmi nincs, csak néhány poros út és egy benzinkút. A benzinkúton viszont volt kávé és wifi. Aminek fölöttébb megörültem, s egyből két kávét is kértem és még egyet amikor megláttam, hogy a buszsofőr egy csődarabbal mászkál és egy koszos munkásruha van rajta. De legijesztőbb az volt, amikor közölte, hogy a busz javíthatatlan , s most hívnak egy másik buszt. Úgy négy óra benzinkúton ücsörgés után jött meg a pót busz, amiről kiderült, hogy egy mikrobusz, és a 44 utasból összesen tizenkettő fér fel rá. Mi az első körben utaztunk vissza Puerto Morenoba. Itt közölték, hogy majd délután ötkor felszállhatunk a követező buszra.... Ez még közel 4 óra! Itt jutott szerephez a chilei és a rumja.


Puerto Natales, Chile

A csoport másik fele persze sehol, de mi felszálltunk a beharangozott buszra. A terv az volt, hogy a csoport másik felével útközben egyesülünk. A nagy busz tehát visszavitt bennünket a pampa közepére, a Ruta 40-re. Itt kiderült, hogy a mikrobusznak még kettőt kell fordulnia, amíg az egész csapatot elszállítja a nagy buszhoz. Ez azt jelenti, hogy még órákig állunk a pusztán. Ekkor döntöttem úgy, hogy lemegyek Antoniohoz, a sofőrhöz, és kérek a mate teájából. Ez jó döntésnek bizonyult, s nemcsak azért, mert fél órán belül megkérte a kezem, hanem mert a mate tényleg jó cucc. Pláne ha guarana-éval van dúsítva. Mindenesetre Antonio megy tőle rendesen, mert miután 33 óra vezetés után (nincs váltótárs meg tachométer, dehogyis) kitett minket Rio Gallegosban, visszaindult Barilocheba... Azt hiszem itt két kávé után még le tudtam írni Antonio címét, ami “Yugoslavia Chaplin” utca házszám nélkül. Gondoltam a cím jöhet, hátha mégis férjhez megyek hozzá. De lehet, hogy ő viccelt? Ilyen címmel, minden lehetséges.

Mi végül Rio Gallegosban átszálltunk egy másik buszra és Chalten helyett Calafatéban kiszálltunk. Itt olyan fáradt voltam, hogy miután a hátizsákot felvettem és az első kereszteződésben majdnem elestem. A fiúkkal az első hostelbe estünk be, de itt nagyon nem lehet melényúlni. Aztán megpróbáltunk ennivalót szerezni, ami szintén nem bonyolult feladat. Annál nehezebbnek bizonyult buszjegyet szerezni Puerto Natalesbe (Chilébe), ahova azért kellett eljutnunk,
hogy egy újabb busszal a Torres del Paine Nemzeti Parkba jussunk. Szóval El Calafateban kiderült, hogy mindegyik járat tele van.

 

 

Így egy napot kellett várnunk az újabb buszozásra, ezért befizetünk egy másik buszra, amivel a Perito Moreno gleccserhez kirándultunk. Ez a gleccser a Földön azon kevés gleccserek közé tartozik, amelyik a globális fölmelegedéssel dacolva nem csökken, hanem növekszik. Az egész nagyon szép lenne, de elbarmolták egy hatalmas fém-lépcsőrendszerrel. Én lemásztam a lépcsőrendszer fogságából, hogy jobb képeket készíthessek a sziklapartról, de a guardaparque(parkőr) visszaparancsolt és még csak nem is kedvesen.


Perito Moreno, az egyik gleccser a Földön, ami még növekszik

Másnap újra buszon ültünk, újra a 20 kilós zsákkal. És itt értünk Chilébe, sajtostul. Puerto Natalesben rögtön éreztem, hogy ez a Chile egy furcsa, de annál jobb hely. És hogy itt jó. Eső után voltunk, de sütött a nap és a furcsa fényekben furcsán élénk színek voltak. Semmi nem volt különösen szép, de a színek különösek voltak. Jött a Maradona-hasonmás sofőr, az egytelen bunkó csílei, aki azt a buszt vezette, ami Torres del Paine-ba vitt minket. Fél óránk volt az indulásig, ami pont nem volt elég arra, hogy valami kaját vegyünk a parkba, ahol öt napot készültünk eltölteni. De már nagyon ott akartunk lenni. A buszon megismerkedtem Alejandroval, akinek nagy nehezen sikerült elmagyaráznia, hogy melyik lagunánál kell leszállnunk. Maradona ugyanis nem volt túl segítőkész.


Torres del Paine, Chile

A Torres de Paine Nemzeti Parkba 15000 chilei peso befizetése után beszabadulva a Hotel las Torres felé indultunk, ami a Laguna Amarga, vagyis a bejárattól másfél órányi gyaloglásra van. Itt volt az első kemping, ahol letáboroztunk. A kemping fölött feltűntek a
tornyok, vagyis : a Torre Sur(2500m), a Torre Central(2460m), és a Torre Norte(2260m). Pontosabban kilógtak a felhőkből, mert Patagoniában csak az biztos, hogy az időjárás szélsőséges. Vagyis egyik pillanatban verőfényes napsütés van, de öt percen belül 160
kilométer/órás széllel megérkezhet egy vihar. Vagy hó.


Torres del Paine, Chile

A Hosteria de las Torres nem egy kemping, egy hatalmas üdülőfalu inkább: hotellel, étteremmel. A hotel bárjában pedig lehet lámaszőr székeken sörözni. A hotel árai sem vészesek, legalább az amerikai turistáknak: 40 dollárért meg lehet szállni, 70 dollárért pedig félpanziót lehet kapni. Mi azonban spórolás miatt is kitartottunk a sátrazás mellett, amúgy is ezt szeretjük.


Torre Sur(2500m), Torre Central(2460m), Torre Norte(2260m), Torres del Paine

Másnap korán indultunk, hogy a tornyokat még felhők nélkül lássuk. Vagyis én rohantam, a négy órás utat két és fél óra alatt futottam végig,annyira vágytam a felhő nélküli fotókra. Meglett. Az út a Campamento Chileno mellett, ami egy erdei tábor, akik a Circuito nevű körutat csinálják, azok itt szoktak letáborozni. Itt is van egy menedékház. A Torres Del Paine-ban két hivatalos túraútvonal van: az egyik a már említett Circuito, ez egy körtúra, ami több, mint egy hétig tart. A másik a miénk: a doble W, vagyis dupla W, ami arról kapta a nevét, hogy ha lerajzolnánk az útvonalat, az egy W betűt formázna.


a chilei erdő Torres del Paine-ben

A Campamento Chilenotól egy olyan erdőben száguldottam végig, amihez foghatót még nem láttam. Itt megértettem a chilei száműzött költőt, Pablo Nerudát, aki azt írta: “aki nem járt még chilei erdőben, nem ismeri ezt a bolygót.” Spanyolul ez szebb... A tornyokhoz érve elképesztő szépségű lagunát találtam, meg sok japánt, akik viszont kedvesen lefotóztak, igaz egy kép sem lett használható. Én viszont exponáltam elég sokat, a fények gyönyörűek voltak.


Los Cuernos, vagyis szarvak, Torres del Paine

Este újra a táborban aludtunk, én még olvastam a bárban, ahol megismerkedtem Pabloval, a pumavadásszal. Pablo sokat segített, ismeri a Torres del Paine-t, mint a tenyerét, hiszen már tíz éve vezet túrákat a Painéban. Másnap korán indultunk a Campamento Los Cuernos felé. Lagunák mellett vezetett a 11 kilométeres út, én Pablo tanácsára felmentem a Valle Bader nevű völgybe, ahonnan rá lehetett látni az egész völgyre. Miután itt teljesen egyedül voltam, csak Pablo szavaira gondoltam, aki meggyőzött arról, hogy a puma csak éjjel vadászik és nem eszik embert, ellenben ha mégis megkóstolna, legyek rá büszke, mert az azt jelenti, hogy különösen finom a húsom. Ez nagyon megnyugtatott.


Torres del Paine

A Los Cuernos tábor sokkal szűkösebb helyre épült, mint a las Torres, de egy hatalmas türkiz vízű tó partján áll. Van zuhanyzója és étterme, bárral. Igaz az élelmiszer készletet nem itt lehet feltölteni, mert a mogyorós csokin, tonhalkonzerven és kólán kívül még azt hiszem sört lehetett kapni. Én egy üveg kólával beértem, Pablo rögtön le is nyúlta a felét azzal, hogy jó lesz a piscoba. Tényleg jó volt. És még kaptam tőle avokadót és vörösbort
is. Ennél több nem is kellett, éjjel még megmutogattam neki az iphone-omról a magyar zenéket. A Quimby bejött neki. A fiúk már rég aludtak, mire “hazamentem” a két méterre álló sátrunkba. Reggel hétkor ébresztettem magam és elindultam a Valle Frances-be.


Lavina a Valle Frances-ben

A Valle Frances a Francia völgy magyarul és a Francia gleccser mellett vezet a katlan végéig, amit a Paine nagy részét határoló hegycsúcsok lánca ölel körbe. A Cerro Barilocheról nappal folyamatosan hatalmas robajjal zúdulnak le a lavinák, gyakorlatilag mászhatatlan ez az oldal a folyamatos lavina-eső miatt. Egyszer egy barilochei hegymászó csapat próbálkozott a lehetetlennel, de egy lavina lesodorta őket. Emlékükre nevezték el a csúcsot barilochei csúcsnak. Irdatlan szélben haladtam a tizenkét kilos zsákkal, a szememből folyt a könny a szél miatt, a talaj mocsaras volt. A Campamento Italianot másfél óra alatt értem el, Itt megszabadulhattam a hátizsáktól. Gondosan becsomagoltam, hogy ne ázzon el, ha esne és egy liter vízzel és a fényképezőgépemmel útnak indultam.


Grey gleccser

A Valle Francesben egy gerincen vezet az út, ahol olyan széllökések voltak, hogy kapaszkodnom kellett a fákba. A hat kilométereren ezer métert kellett emelkedni, néhol sziklás terepen. A Campamento Britannico majdnem kihalt volt, mindössze egy-két sátor állt itt. Viharfelhők gyűltek az égre, teljesen egyedül voltam a völgykatlanban. Egy patakmeder partján kellett felkapaszkodni, aztán egy köves rész következett. Az ösvény már rég eltűnt, csak gondoltam, hogy nyilván a legmagasabb pontig kell mászni. Néhol vízfolyásban, mohás terepen.

Felmásztam, fotóztam és visszaindultam. Iszonyú jó érzés volt egyedül lenni itt majdnem a világ végén. Egy halott erdőben annyira belefeledkezhettem a fotózásba: hófehér, halott fák voltak homokos talajon, hogy csak a tetőre érve vettem észre, hogy a botomat elvesztettem. Egye-fene, nem bántam, de aztán eszembe jutott, hogy hol tehettem le. És valóban ott volt. Visszafelé már találkoztam egy- két túrázóval.


Torres del Paine

Az Itália táborban felszedtem a hátizsákot és száguldottam tovább. Kicsivel több, mint 20 kilométre után érkeztem meg a Pehoe Táborba. A tábor egyik része a megszokott luxus-
hotel, a másik a kemping, de az is a legjobb fajtából. A kemping része egy nagyon ötletes kör alakú épület, egy pagoda, ahol főzni és enni lehet, egy közösségi helyiség. Itt várt Pablo, rögtön egy rántottás szendvicset nyomott a kezembe(azt állította, tud főzni, de végül a rántotta is főzés). Jó az én Knorr rizsem mellet biztosan főzésnek számít a rántotta sütés is. Mire megfőztem a Knorr sajtos rizst már éhes sem voltam, ami nem baj, mert Pablo annyira lehúzta a Knorr kajámat, hogy az étvágyam is elment tőle. Mire megvacsoráztam,a fiúk is előkerültek.


a Grey glecscerhez vezető út kietlen és száraz

Másnap a Grey Gleccserhez indultunk. Persze semmi ennivaló nem volt nálam, úgyhogy három órát szédelegtem, aztán a Grey táborban a büfében vettem egy darab csokit és sajtot valami horror áron, de nem érdekelt, mert a vércukrom a Grey tó fenekével volt egy szintben. A gleccser elképesztően szép volt, a hozzá vezető út szintén. A tóparton a sziklaszirteken keresztül vezet a számomra még mindig meglepően karbantartott ösvény. A lustább, vagy inkább gazdagabb turisták a tavon hajókáznak fel, nekünk összesen hat óra gyaloglás a gleccser oda s vissza. Délután összedobtuk a sátrat és az esti hajóval visszaindultunk a park kijáratához.

A hajó persze késett, de Pablo megnyugtatott, hogy itt minden mindennel össze van hangolva (erre többször is rákérdettem, amit végül már sértésnek vett), tehát a buszcsatlakozás is megvár. Valóban Maradona és a busza ott várt, igaz Maradona kicsit elszámolta magát, mert kisbusszal érkezett, viszont a nyolc helyre voltunk tizenöten. Egy haverja bevállalt a saját buszával egy pár embert, úgyhogy végül boldogan száguldott velünk végig a poros utakon. A nanduk és guanacok csak úgy ugráltak a busz elől. Este tíz körül értünk Puerto Natalesbe, Pablo igen esetleges térképéről próbáltam tájékozódni, amit a jegyzetfüzetembe rajzolt.

A hostelt nem találtuk meg, de találtunk egy egész barátságosat. Ott elmagyarázták, hogy hol van az étterem, ahol lazacot ehetünk. Megtaláltuk és valóban nem csalódtam, ez a lazac olyan volt, amit egy óceánparton kell enni. Vagyis isteni. Mellé chilei vörösbor és avocado saláta, tízezer chilei pesoért. Rendben van. Másnap újra buszra ültünk és visszaemigráltunk Argentínába. Itt újra kokaint kereső kutyákkal átnézték a csomagokat, a migrációs hivatal előtt a szélben sorba álltunk egy órát, aztán visszatértünk El Calafateba, ahol rögtön vettünk egy buszjegyet El Chaltenbe másnapra.


a Cerro Torre

Ezt a kis falut 1985-ben kezdték el felépíteni, s ez az hely, ahol pontosan azok a dolgok vannak, amire egy hátizsákos túrázó vagy hegymászó vágyik. Se több, se kevesebb. Vannak kicsi hostelek, ahol hasonszőrűekkel osztoztam egy szobán mindössze 10-15 dollárért. Így kerültem össze egy baszkkal és egy amerikaival. De összefutottam a német Alexanderrel, akit még Calafatéban ismertem meg. A brazilok motorral járták végig Patagoniát, az egyik kétségbesetten mászkált fel-alá, elvesztette a kesztyűjét, de amikor Gábor nagylelkűen felajánlotta neki az övét (egy windstoppert) csak hüledezett. Szóval Chaltenben minden van: este egy szuper borozóban ücsörögtünk, ahol ugyanolyan bohémek és lazák a felszolgálók, mintha csak egy hegy alaptáborában lennénk. Kértünk egy-két empanadat a borhoz, itt ettem először capresest, ami sült tészta paradicsomos, bazsalikomos mozzarellás töltelékkel. Másnap a Cerro Torrehoz indulzunk, előtte egy
pompás kávézóban reggeliztünk, házi alfajort ettünk és vettünk az útra a kávézó pékség részében házi empanadakat, darabját 4 pesoért, vagyis 1 dollárért. Itt fedeztem fel a tonhalas empanadat, amitől aztán függővé váltam.

Chaltén neve indiánul “füstölgő hegyet” jelent, a névválasztás az indiánoknál nem igazán hasraütésszerűen történhetett: a Chaltent körülvevő hegyek ugyanis valóban az év túlnyomó részében felhőben vannak. Olvastam is az útikönyvben, hogy ha a Cerro Torre tiszta, akkor futni kell, hogy még le is lehessen fotózni. Én futottam is, dacolva a chalteni kóbor kutya sereggel. Félúton azonban láttam, hogy gonosz felhők kúsznak be a tornyok
elé, találkoztam egy másik rohanó csajjal, ő jajgatott is a felhők miatt, de mondtam neki, hogy tranquillo! Mire felértem, el is kúsztak szépen a felhők, ami maradt, az direkt jót tett a
képnek. Exponáltam minimum ötvenet, aztán elindultam feljebb, de hamarosan egy folyó állta az utamat, s ezen a folyón csak egy kötél vezetett át, vagyis ide kellett volna hegymászó beülő és néhány kütyü(csiga), amivel átcsúszhatok. A túlsó oldalon vezető ösvény visz a gleccserre, de ez a helyi guide-ok terepe, nem könnyítik meg a turisták dolgát. Aki a gleccseren akar sétálgatni, az fizesse meg őket. Elindultunk a másik jellegzetes gránitcsoporthoz, a Fitzroyhoz.


a Fitzroy

Összességében ez egy igen hosszú út, általában kétnaposra tervezik, de gondoltuk, ha sietünk még beleférhet. Az út csodaszép erdőkben vezet, hamarosan újabb lagunák
mellett haladtunk el, s iszonyúan szomjas voltam. Nem számoltam azzal, hogy a hosszabb úton megyünk, s egy liter vizet hoztam, amit a Cerro Torrénál már megittam. Az egyik lagunából akartam inni, de tele volt piócával, s nem volt nálam micropur, amivel
fertőtleníthettem volna a vizet. Nem baj kibírom, gondoltam. A Fitzroy felé vezető kereszteződésben bevártam a fiúkat, s mivel a hegy felhőben volt úgy döntöttünk Chalten felé kanyarodunk inkább. Chaltentől búcsút vettek a fiúk én pedig összeköltöztem a
baszkkal és az amerikaival. Másnap megint felmentem a Fitzroyhoz, ültem három órát, hogy kibújjon a felhőkből, nem bújt ki egészen, de így még misztikusabb is volt.

Másnap visszabuszoztam Calafateba ezúttal két izraeli 19 éves katonával osztoztam a szobán. Akkor hagytam fel a pacifista nézeteim hangoztatásával, amikor közölték, hogy huszonvalahány évesnek néznek. Gondoltam mégis jó ez az izraeli katonásdi, ha másra nem, legalább a fiúk vakok lesznek tőle. Amúgy helyesek voltak, bár sajnáltam őket, összesen tíz napra szabadultak el a hadseregből, s ennyi idő alatt még akklimatizálódni sem lehet itt. Másnap egy újabb vadásszal akadtam össze: a taxis elmesélte, hogy nekik mennyire drága itt minden, különösen a hús. Ezért ha ő húst akar enni, fogja a puskáját és elmegy guanacot lőni, akkor van több száz kilo húsa egy időre. A töltény ötven peso, amiből aztán elvan hetekig. Egy guanacot lőhet le, többet nem, csak a család élelmezése megengedett, eladni a húst nem lehet.

 

 guanaco, vagyis vad láma

Nandu-t( olyan, mint az emu, de nem az) nem szívesen lő, mert rágós a húsa. Mondom neki, miért nem pecázik? Azt mondja, mire ide felúszik a lazac úgy lesoványodik, hogy már nem ízlik neki. Nafene.. én a sovány lazaccal is beérném, ha a házam előtt foghatnám-gondoltam. Elrepültem Ushuiaia felé, a világ végére. A landolás felért egy drágább vidámparkkal, egy szigetnyelvre kellett bravúrosan leszállni. Itt egy óra pihenő, aztán irány Buenos Aires, ahova egy órás késéssel értünk, szóval az egész mendozai gép rám várt.

Éjjel értem Mendozába a csomagom persze valahol Buenos Airesben maradt. Mondta a reptéri szaki, hogy a következő géppel érkezik. Bueno, hittem neki és dél-amerikai mosolyának... Aztán tényleg éjjel kettőkor a hostel recepciósa betuszkolta a szobába a hátizsákomat, így találkoztam újra az öt lámaszőr sapkámmal és a fogkefémmel. Még két nap Mendozában, a városban, ami egyre jobban a szívemhez nő.
A mendozai depómban egyre több motyó van, már egy egész 100 literes cukros zsákot pakoltam le Heberék, vagyis az Aconcagua Trek irodájában tele hegymászócuccal és kajával, mert, hogy jövőre megint jövök...hasta el ano proxima Argentina...

Még több kép Patagoniáról...

Special thanks a Five Ten Camp 4 cipőmnek, ami az eddigiekhez képest a legjobban vizsgázott: egy cipő,ami nem csúszik a vizes sziklán és morzsalékos lejtőkön, könnyű és szép!

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár

Utazási ajánlatok

» Argentína, Uruguay, Brazília körutazás ***/**** - 11 nap
» Buenos Airestől Rio de Janeiróig - 11 nap
» Keresztül Dél-Amerikán (Peru - Brazília - Argentína) - 11 vagy 15 nap
» A Tangótól a szambáig - Brazília - Argentína - 13 nap
» Brazília - Paraguay körút egy csipetnyi Argentínával - 10 nap

Cikkeink

» Az Iguazú-vízesés - Kovács Attila
» Patagónia gyönyörű tájai - Kovács Attila
» Töltsünk tiszta vizet a kulacsba - Katadyn Mini vízszűrű - Kovács Attila
» Patagónia hegyei között - Kovács Attila
» A világ 10 legcsodálatosabb helyszíne - Etédi Alexa

Utazások

» Schneeberg kirándulás - 1 nap
» Alacsony-Tátra: Csúcstúra a Király-hegyre (1946 méter) - 1 napos túra
» A Kis-Fátra legmagasabb csúcsa és főgerince - 1 nap
» Szlovák Paradicsom – Hernád-áttörés - 1 nap
» Alacsony - Tátra főgerinc, Gyömbér - Chopok - Dereše - 1 nap
Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Segíthetünk?Bezár
Kérjen ajánlatot!
Megkeressük Önnek a legjobb árat.
Kollégáink segítenek munkaidőben.
+36 1 5013490
Küldjön magának emlékeztetőt
e-mailben!