Malom a világ végen

Van egy malom a világ végén. Nem templom és nem is pártszékház. Nem változó szelek és ideák szólamait ontja magából, hanem lisztet, ami nélkül nincs kenyér. Maszlag nélkül egész sokáig elvagyunk, a falat nélkül gondban lennének a prédikátorok és a beszédírók is. A malom két év híján kétszáz esztendős, a maga nemében mérnöki csoda: három, a kárpáti hegyek hatalmas fenyőiből ácsolt emeletén zúgott-zakatolt a sok egymásba kapcsolódó garat és osztályozó, az alagsorban betöltött gabona sok stáción és megannyi őrlőkövön át tisztulva és finomodva vált el az ocsútól, s szállították tovább a gyúródeszkák és a kemencék felé, hogy illatos kenyérként kerülhessen egy fél megye asztalára. 

Ez a malom mára a haszontalanság emlékműve. A gízai piramisok és az Akropolisz nagyszerűsége és feleslegessége árad belőle: egy rég elmúlt, békés és  reménnyel teli korból itt maradt rom, mintha a világvége után kotorásznánk az egykori civilizáció maradékai közt. A három emeletet most átjárja a fagyos téli szél, a padlásig fellátni, mert az átázott gerendák egy helyen már nem bírták el az épület  terhét, s beszakadtak: feltárva, mint egy műszaki rajz, az eredeti szerkezet működésének elvét, bemutatva a termény állomásait.

A grófi család, aki a malmot építette már rég a világban szétszóródva él, a gimnáziumot végzett molnár sírja a temetőben domborodik, az egykori fontos kereskedelmi útvonalat hosszú évtizedek óta értelmetlen határ szakítja ketté, teszi használhatatlanná, így sorvad el a vidék az innen ezernyi kilométerre rajzolt vonal mindkét oldalán. Ennek a nyomornak az emléke, ez az egykor csodás épület pedig a csapolásoktól a sötétbarnára pácolt faburkolatig, a téglák és az ablakok boltívei mind őrzik az építők jövőbe vetett reménységét…. hiába.

A naiv, könyvtárat, az egészségesnél többet látogató szellem képes abba a hitbe ringatni magát, hogy az emberség záloga a kultúra és a fejlett technológia. Elhisszük, hogy azok a kényelmes és gondtalan mindennapok, amiket kénytelenek vagyunk magunknak kreált problémákkal megtölteni, örökké tartanak majd. Ahogy egykor az egyiptomiak, az ókori görögök, vagy Róma urai, vakon hisszük, hogy helyes út az, ami olyan mélységbe zülleszti az egyszerű felhasználót, hogy a sámli is csak egy hat oldalas összeszerelési útmutató átolvasása után nyeri el végső formáját. Nem emeljük fel a szavunk, ha mindenféle vallású és nemzetiségű elődeink vérével bőséggel öntözött történelmünk sötét és kellemetlen időszakaival szembenézés helyett víziókat hazudik magának a társadalom túlnyomó többsége: mert a tündérmesék elvonják a figyelmet a nagyon is valóságos gondokról. 

Ez a malom jól jelzi annak a tiszteletnek a teljes hiányát, ahogy a régiek tudását kellene kezelnünk. Beszélünk a hagyományőrzésről, felavatjuk a turulszobrot, matyó hímzés a háttérkép az okos telefonunkon, de ez a csoda itt válik enyészetté a szemünk láttára. De ezen nem kell meglepődnie csak annak, aki eddig saját magát ringatta illúziókba népének valódi lelki berendezkedésével kapcsolatban. Az emberség nem a költészet és a festészet, sőt nem is a mérnöki teljesítmény. Nem a szobrok, nem a könyvek, nem az épületek. Nem a modernnek enged utat a régi, hanem a patkányt és csótányt megszégyenítő túlélési ösztönnek. Majd lesz valahogy.

Mit tehet az, aki még abban a hitben él, hogy Weöres, Hamvas, Márai vagy Radnóti esetleg Szerb Antal vagy Fekete István szavai nem hangzottak el feleslegesen? Aki még hisz a szellem vezető szerepében, és az írástudók felelősségében? Nem tudom. Talán csodálkozva és tisztelettel vegyes értetlenséggel szemléli mindazokat, akik a tények és a történelmi teher teljes figyelmen kívül hagyásával továbbra is szerelmet vallanak, gyermeket nemzenek, házat építenek, s valahogy, ügyeskedve, de kibekkelik ezt az évet meg a következőt is. Az egész életet. Mert ez az emberség valójában: a feleslegességre fittyet hányva meg- megújuló hittel és lelkesedéssel előre nézni, és túlélni: bármit is hozzon a holnap.