Kalandos túra a Szürke-hegyre

A nyári turistaszezon első hétvégéjén, a június 15-ig érvényes téli zárlat utáni első vasárnapon a szép idő a Liptói-Tátrába csábított minket. Ezúttal egy szép, hosszú körtúra során a Szürke-hegy elérését tűztük ki magunk elé. A Liptói-Tátra, és ezzel a teljes Tátra-vonulat nyugati szélén, a Tátra legnyugatibb völgyének nyugati gerincén túráztunk.

Reggel korán keltünk, így nem sokkal 8 óra után már a Jalóci-völgybe vezető kék jelzésű turistaút kezdetén lévő parkolóban (700 m) húztuk fel bakancsainkat. Utunk első néhány száz métere aszfaltozott úton, egy hétvégi házakkal teleszórt tisztás szélén vezetett, majd az erdőbe érve a jelzés elhagyta az aszfalt utat, és egyre jobban emelkedni kezdett. Egy sziklacsoporthoz megérkezve volt részünk az első kilátásban, ezúttal visszafelé, a parkoló melletti nagy erdei tisztást láthattuk magunk alatt. Itt „jöttek szembe” az első virágok, sárga gyűszűvirág és gombos varjúköröm formájában. 

9 óra 20 perckor értük el az Anyóka-hegy alatti elágazást, innen az eddig követett kék jelzésből balra elágazó zöld jelzésen folytattuk utunkat. Érdekesség, hogy az itt elágazó kék és zöld jelzés ugyanoda vezet, északra, a Forduló-hágóban egyesül ismét. Az út egyenletesen emelkedett egyre feljebb, lassan kiértünk az erdőből, egy nagyobb erdei tisztás szélén füles kosborok rózsaszínű virágai vonták magukra figyelmünket.

Visszanézve, a fák koronája fölött egyre tisztábban látszott az Alacsony-Tátra vonulata a Gyömbérrel és a Chopokkal. A gyönyörű, zöld hegyoldalon vezető keskeny ösvényről, a havasi virágokkal sűrűn teleszórt, csodálatosan zöld hegyoldal fölött egyszer csak megláttuk a jobb kéz felé eső Liptói-Tátra nyugati részének első magasabb csúcsait, az utunkat ezután végig kísérő Bojtárt (Pachoľa, 2166 m), a Bánya-hegyet (Baníkov, 2178 m) és a Jalóci-dombot (Príslop, 2145 m).

Ezután kicsit mintha enyhült volna az út meredeksége, hogy röviddel 11 óra előtt egy rövid, de velős kaptató végén megérkezzünk mai túránk első csúcsára, az Anyóka-hegyre (Babky, 1243 m). Itt kicsit megpihentünk, tízóraiztunk, fotóztunk, majd indultunk tovább a széles, kellemes gerincen a Szürke-hegy felé, amely innen még nem látszott, mivel eltakarta azt a Hegyes hatalmas, sötétzöld piramisa. 

Ekkor még nem sejtettük, hogy „napirenden kívül” mi ennek is felmegyünk a tetejére…Az Anyóka-hegyről lefelé nagyon kellemes út vezetett, gömböskosborral és parlagi macskatalppal színesítve. Elhaladtunk egy kisebb sziklacsoport mellett, az útnak ez a része leginkább talán a Nagy-Hagymásra vezető úthoz hasonlítható. De hát az egy másik csodálatos tája egykori országunknak…

Találkoztunk az első pompás tárnicsokkal, majd nárciszvirágú szellőrózsák egész csoportja késztetett megállásra. Jobb kéz felé továbbra is a fent említett csúcsok uralták a látóhatárt, balra pedig a párás idő ellenére is jól kivehető volt a Kócs-havas sötét tömbje, valamint mögötte, a háttérben a Kis-Fátra vonulata az ismert, korábban már bejárt csúcsokkal.

A Forduló-hágó előtt nem sokkal, a balra magasodó hatalmas Hegyes, és a tőle jobbra előtűnő, jóval kisebb Kis-Hegyes (Malá Ostrá, 1703között a háttérben végre megpillantottuk úticélunk, a Szürke-hegy fehér mészkőszikláit. Pontban déli 12 órakor érkeztünk meg a Forduló-hágóba (Sedlo Predúvratie, 1585 m), ahonnan a távolban feltűnő mészkőcsúcs felé indultunk tovább.

A hágótól nem messze azt vettük észre, hogy az előttünk haladók egy, a Hegyes tömbjétől jobbra vezető, alig emelkedő ösvényen mennek a Szürke-hegy felé, a zöld jelzés viszont egyértelműen felfelé, a Hegyes irányába vezetett. Nem vettem elő a térképet, hiszen akkor láthattam volna, hogy egy jelzés nélküli, de a térképeken azért feltüntetett erdei út vezet a Kis-Hegyes felé, jobbról megkerülve a Hegyes tömbjét. Ha ezt teszem, megkíméltem volna magunkat ettől a plusz egy csúcstól ebben a kutya melegben… De mivel nem vettem elő, mi hűségesen követtük a zöld jelzést, mígnem egy elég kemény emelkedő végén fél egykor a Hegyes (Ostrá, 1764 m) csúcsán találtuk magunkat. Mondanom sem kell, egyedül mi voltunk fent, mindenki más a csúcsot megkerülő sétautat választotta…

Ekkor már nagyon meleg volt, perzselő napsugarak kereszttüzében álltunk ott, de innen már láttuk célpontunkat, a Szürke-hegy gyönyörű mészkőpiramisát. A csúcson állva már nem bántuk azt a kis plusz emelkedőt, úgy könyveltük el, hogy egy csúccsal többet írhatunk be a mai teljesítményünk mellé. A kilátás miatt mindenképpen megérte felmenni a Hegyesre, hiszen nem csak a Szürke-hegyre, hanem a tőle nyugatra leereszkedő Sziklaváros csipkézett mészkőgerincére is nagyszerű kilátásban volt részünk. Mögöttünk láthattuk a korábban bejárt gerincet az Anyóka-hegyig, a háttérben, az Alacsony-Tátra vonulata alatt pedig a Szentmáriai-víztározó hatalmas vízfelületét. 

Észak felé tekintve tisztán láttuk a csúcsig előttünk álló utat, így aztán nem is sokat időztünk, főleg amiatt, hogy egy hosszabb lefelé vezető út következett. A Hegyes és a Kis-Hegyes közötti ereszkedés során medvefül kankalin és örvös kakastaréj szegélyezte utunkat, majd ahogy közeledtünk, egyre inkább betöltötte a látóhatárt a mind jobban fölénk tornyosuló Szürke-hegy. Még néhány rövid pihenő, kis fotószünet az egyre meredekebben emelkedő, sziklabetétekkel tarkított hegyoldalon, és fél kettőkor megérkeztünk a Szürke-hegyre (Sivý vrch, 1805 m). A csúcson mintegy autóbusznyi lengyel turista gondoskodott a bábeli hangzavarról, majd amikor ők levonultak, egy kisebb csoport szlovák turista maradt ott, egy láthatóan „nem szomjas”, nem túl szimpatikus idősebb „úriember” vezetésével. Nehéz lett volna meditációt folytatni, az biztos… Kivárva a sorunkat egy hosszabb pihenő alatt azért csak elkészültek a csúcsfotók, körbefotóztuk a tájat, majd negyed háromkor elindultunk lefelé, a Tátra főgerincén vezető piros jelzésen.

A csúcs alatti rövid és megkerülhető láncos szakaszokon keresztül, az 1700 és az 1600 méter magasságot jelző táblák, valamint havasi harangvirágok mellett három óra után értünk le a Pálenica-hágóba (Sedlo Pálenica, 1573 m), ahol elhagytuk a főgerincet. Innen a Nagybobróci-völgyön (Bobrovecká dolina) át a Jalóci-völgy (Jalovská dolina) irányába vezető sárga jelzésen ereszkedtünk tovább, ekkor még nem sejtettük, hogy gyakorlatilag magunkra maradva. A csúcson nyüzsgő, különböző nációkból való sok-sok turista valamiért mind más útvonalat választott a lemenetelre.

Mi viszont egy végtelennek tűnő, fárasztó, patakzúgástól hangos, 3 órás lefelé vezető utat választottunk a sűrű erődben, a sokszor derékig érő útilapuk között az ösvényt keresve. Annyira magunkra voltunk hagyatva, hogy bizony előkerült a hátizsákból az elővigyázatosságból magunkkal hozott kis csengettyű, nehogy egy éles útkanyarulatban egyszer csak szembe találkozzunk a medvekomával… 

Valóban hosszú és fáradtságos lemenetel volt, nem csak fizikailag, de fejben is. Egyszerűen nem láttuk a végét, csak gyalogoltunk lefelé a sűrű erdőben, mindenféle tájékozódási pont nélkül. Háromnegyed ötkör végre elértük a Párás-völgybe (Dolina Parichvost) vezető kék jelzés elágazását, ekkor legalább már be tudtuk tájolni, hol tartunk. Az útirányjelző tábla alatt egy másik táblán egy barnamedvét pillantottunk meg, alatta a felirat: Medve territórium. Hmmm, gondoltuk, a lehető legjobb helyen vagyunk…

Újabb egy óra elteltével értük el a piros jelzésű turistautat, ahol három óra elteltével végre ismét emberekkel találkoztunk. Itt jött el az a pont, amikor el mertük tenni a kis csengettyűt… Ez volt az a lemenetel, amit az ember elég, ha egyszer megjár életében, nem biztos, hogy még egyszer visszavágyik oda (én már másodszor jártam meg…). Ez után a fáradtságos lemenet urán hat óra után pár perccel érkeztünk vissza a parkolóba, fáradtan, porosan, de minden viszontagság ellenére egy felejthetetlen túra élményeivel tarsolyunkban…