Federico García Lorca: A cigány apáca

Mész és mirtusz némasága.
Mályva nyílik gyenge fűben.
Ő meg ibolyákat hímez
sárga tüllre gyönyörűen.

Csillárra száll a szivárvány
hét madara, büszke, tünde.
Távolban a templom dörmög:
öreg medve, hanyatt dűlve.

Szépen hímez! Milyen édes!
Ó, ha végül sikerülne
ráölteni, amit képzel,
rá a szalmasárga tüllre!

Magnólia, napraforgó,
szalag, inda, flitter-ünnep,
sáfrány s hold – a szent oltári
terítőre testesülnek.

Öt vérnarancs künn a konyhán,
most érik be cukros üdve,
Krisztus öt sebe – a forró
Almería napja küldte.

Káprázattól ragyog, izzik
az apáca szeme-tükre,
két lócsiszár üget benne,
tépik ingét kihevülve.

A messzeség: magasság lett,
hogy mered föl, felleg csüng le,
lujzafüves cukor-szíve
most reped meg üdvözülve.

Ó, meredek, tömör fennsík,
nap fölötte húsz is lüktet!
Ó, megindult folyók zúgnak
s képzeletén elterülnek!

De ő itt ül, ő csak hímez,
virágokat ölt a tűje,
s fény játszik a rácsok sakkján
szélben állva, eltünődve.

Federico García Lorca

NAGY LÁSZLÓ fordítása