Egynapos kirándulás Dömösről: a Vadálló-kövek és a Prédikálószék

A reggel már a Dunakanyarban ért. Jobb itt magamhoz térni, mint a Belvárosban nyüzsgésétől körülvéve. Felemelő érzés a dömösi "korrekt árak és udvarias kiszolgálás"-sal csábító vendéglátó-ipari egység teraszán legyűrni a diós patkót. Majd elindulunk felfelé, a kis kápolna tövében található forrástól intenzív szívdobogás kíséri a kapatót, de az első kilátópontnál kifújjuk magunkat. A pulzus újra a helyén, szétnézünk és szép. A jég és a fagy aprózó hatása furcsa, fantáziát indító formákat faragott az andezitből: a néphagyomány Vadálló-kövekként ismeri ezeket a természetes szobrokat. A kilátás csodás: alattunk a Rám-hegy, a Dobogókő lapos teteje zárja a horizontot, a zöld ezernyi árnyalatában hullámzik lent az erdő, távolabb kanyarog a Duna ezüstös csíkja.

Innen már csak egy ugrás a Prédikálószék, ahonnan a Dunakanyar egésze belátható: Zebegény, Dömös, Nagymaros, Visegrád, sőt a Szentendrei-sziget és a Naszály is jól megfigyelhető. Mint egy terepasztalon futnak lent a vonatok, úsznak a hajók a folyamon. A zúgó tölgyesben vezet tovább az ösvény. A réteken lila ökörfarkkóró és árvalányhaj lengedez, madarak dalolnak, és a szél hárfázik a lombokon, a levelek fény-árnyék játékának kíséretével. Nem is értem az okát, milyen homályos késztetés visz vissza a városba mégis. Egy dolog viszont biztos: újra eljövünk ide. Feltöltődni, megnyugodni, felhők alatt, a réten.