Bretagne, a megszelídíthetetlen szépség Franciaország északnyugati partján

Bretagne-ról először a nagyapámtól hallottam. Ő hadifogolyként pillantotta meg először a híres partokat, s bár visszaemlékezéseiben nem volt semmi borzalom, kislányos képzeletemben mégis a háború sötét gondolatával kapcsolódott össze ez a vidék.

Azt akkor még nem sejtettem, hogy a kisded emberi csatározásokon túl egy sokkal grandiózusabb összecsapás folyik itt már évezredek óta: az óceán és a szárazföld viharos találkozása szülte örök ostrom és ellenállás. Ebből a harcból született és születik mai is Bretagne tengerparti része vagy ahogy a helyiek nevezik: Armor, a tenger országa. Tökéletes az összhang az óceán és az égbolt között: a felhők úgy gyönyörködnek a vízfelszín hullámaiban, mintha önnön fodraik tükörképét látnák bennük, s cserébe a hullámok is felrajzolják az égre saját mozgásuk ritmusát. Percről percre változik a kép, de ők ketten együtt mozognak, mígnem az acélkék végtelenben végérvényesen egymásba nem hanyatlanak. A Fréhel-fokon állok, s miközben e két végtelen tér különös egymásra hangolódását figyelem, az időtlenség érzése kerít hatalmába. A megilletődött szemlélődésből egy sokkal elemibb erő riaszt fel: a lábam alatt óriási robajjal csapódnak a tajtékzó hullámok a szinte függőlegesen leszakadó parthoz. Igen! Ez Bretagne! – érkezik a felismerés és máris érzékelem magam körül a fizikai valóságot. Csodálom ezeket a homokkő-és palasziklákat, amiért ilyen méltóságteljesen tűrik az óceán fékevesztett korbácsolását. De talán ennél is jobban csodálom a roppant víztömegben lakozó őserőt, amely már évezredek óta rendíthetetlenül formálja, finomítja Bretagne partvonalának szépségét. Az embert viszi a lába és a kíváncsiság, hogy e vad part minden zegét-zugát bejárja.

Mielőtt azonban elhagyjuk a Fréhel-fokot, érdemes egy kis figyelmet szentelni az ember alkotta építményeknek is. A félsziget egyik csücskéről lévén szó misem természetesebb, mint egy világítótornyot létesíteni a zsebkendőnyi földdarabon. Az első tornyot 1847-ben építették, de ebből mára semmi nem maradt fenn, mert a második világháború idején itt állomásozó német csapatok porig rombolták. A jelenlegi, 1946 és 1950 között épített zöldkupolás torony kétség kívül uralja az óceánba nyúló kiszögellést, fényét akár 62 mérföldről is látni lehet. A világítótorony árnyékában megbújik egy másik, kupola nélküli és sokkal jelentéktelenebbnek tűnő tornyocska is. Csak a leírás elolvasása után értem meg, hogy ez a csonka kis építmény sokkal régebb óta szemtanúja az óceán és a történelem viharainak, mint a büszkén magasba törő zöld kupola: még XIV. Lajos idején, 1702-ben épült, s eredetileg tűztoronyként funkcionált.

Lassan magunk mögött hagyjuk a világítótornyot és nekivágunk a Fréhel-fokot és a Fort La Latte erődöt is magában foglaló Smaragd-partnak. A jól kijárt turistaösvényen haladva folyamatosan kísér a tenger robaja, minduntalan arra késztetve, hogy minél közelebb merészkedjek a sziklaperemhez, és elkapjak egy-egy pillanatot az óceán szakadatlanul formáló munkájából. Ahogy haladok tovább, egyszer csak tudatosul bennem, hogy a borult idő ellenére is milyen szép színesnek látom a tájat. A csupasz sziklák változatos formavilága felett a széles földhátat borító növényzet a lila és a sárga megannyi árnyalatában játszik: hanga és rekettye szúrós rengetege nő mindenfelé. Az alacsony, színes virágú cserjék jól kihangsúlyozzák a tengerpart vad, kegyetlen szépségét. Végül az eső is elkezd csepegni, de valahogy nem bánom: a borongós idő éppúgy Bretagne része, mint a szikláknak verődő hullámok. Másfél órás könnyű sétával elérjük a Fort la Latte erődöt. Ezen a tenger által megtépázott földdarabon igazán festői látványt nyújtanak a robusztus, mégis tekintélyt parancsoló, méltóságteljes falak. A 13. században létesült építmény eredeti rendeltetése várkastély volt - hova máshova is építkezett volna a tenger fia, a breton Goyon, mint a legnyugatibb szegletbe, ahol ősanyja, az óceán karolja át? Később, XIV. Lajos uralkodása idején az addig többször gazdát cserélt kastélyt erőddé alakították – annak a Vaubannek a tervei alapján, aki a fréhel-foki tűztorony építésében is tevékenyen részt vett. Irigységgel vegyes kíváncsisággal elgondolkodom, hogy vajon hányszor járhatta végig ezeket a partokat a királyi mérnökből Franciaország marsalljává avanzsált építész. Nem tudom, hogy őt is annyira rabul ejtette-e a természet szépsége, mint engem, de az biztos, hogy e szárazföldi nyúlvány stratégiai jelentőségét helyesen ismerte fel: az erőd sikeresen helyt állt a Saint Malo ellen indított angol és holland csapatok ostroma idején is.

A Fort la Latte erőd látogatását követően a Baie de la Fresnaye öböl felé folytatjuk utunk. Kezdek igazán izgatott lenni, hiszen most következik túránk legizgalmasabb része, az öbölátkelés. Apály idején olyan nagy mértékben visszahúzódik az óceán vize, hogy szinte száraz lábbal át lehet kelni a túlpartra. Az ösvény, ahol haladunk, teljesen más képet mutat, mint az előző partszakasz: az alacsony, színes cserjék helyett sűrű erdős részen vezet utunk. Nem sokat kell gyalogolni, s a fák ágai között hamarosan megpillantjuk az öböl vizéből kikandikáló cölöpök tetejét, amelyek milliónyi pici kagylónak biztosítanak „szilárd talajt” az Atlanti-óceán vízében. Megérkezünk az öböl partjára. Az apály mindig olyan érzést kelt bennem, hogy a víz visszahúzódásával az élet is eltűnik a partról valahogy úgy, ahogy az elszorított végtag is élettelenné válik, amikor a véráramlás megszűnik. Nincs ez másképp ez alkalommal sem: az első kép, ami az öbölben fogad, az élettelenül oldalukra dőlt vitorlások és kis csónakok látványa. Úgy hevernek szanaszét a homokpadon, mintha éppen valamilyen rettentő nagy vihart éltek volna át, de a jó szerencse megkegyelmezett volna nekik, s békésebb partokra sodorta volna őket. Leveszem a bakancsom és elindulok a többiek után. Előttem a cölöpös kagylók végeláthatatlan sorai húzódnak. A traktorok és a sorok között tevékenykedő munkások látványa emlékeztet arra, hogy az öböl gazdasági zónájában járunk.. A kagylótenyésztés mechanizmusa roppant egyszerű: a tenyésztők köteleket helyeznek az óceán vizébe, amelyeken megtapadnak a kis kagylólárvák. Miután egy-egy kötél megtelik a pici kagylókkal, szépen feltekerik őket az erre a célra létesített cölöpökre Ezt a követően a természet végzi szépen a maga dolgát: a dagálykor betóduló vízzel sok finom planktoncsemeg is érkezik; s ezen a tengeri mannán a kagylócskák szép nagyra nőnek, hogy végül a breton éttermek konyháján leljék halálukat. S ha már az ember olyan szerencsés, hogy egy igazi kagylótelepen sétálhat, szinte kötelező a lába előtt heverő kagylóhéjakat is szemügyre venni. A kínálat bőséges és gyönyörű: minden egyes példány egy igazi kis remekmű a természet szobrászától. Én magam is szebbnél szebb darabokkal rakom tele mindkét bakancsom, míg végül olyan nehezek nem lesznek, hogy kényelmetlen őket kézben vinni. De azért persze folyamatosan gyűjtök még egy utolsó darabot…Az egyik sekély vízfolyásban látok egy szépséges, homokba fúródott vöröses félkörívet. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, muszáj lehajolnom érte. Megfogom, s elkezdem kifelé húzni a homokból. Nem megy könnyen, de nem adom fel. Hirtelen azonban a „kagyló” magától megmozdul: érzem, hogy súrolja a kezem és nagyon gyors mozgásba kezd. A másodperc törtrésze alatt rájövök, hogy ez a valami nem kagyló és hogy nagyon is él. Elengedem, s a felkavart homokszemektől zavarossá vált vízen keresztül egy óriási rákkal nézek farkasszemet. Pár másodpercig állunk egymással szemben, majd végül ő az első, aki cselekvésre szánja magát, s igen hosszúnak tűnő lábain hátrálni kezd. Ekkorra már több túratársam is ott áll mellettem, s ki fényképezi, ki filmezi a jól megtermett példányt. Én pedig először hálát adok Istennek, hogy nem lettem a rák martaléka, majd szégyenkezve belátom, hogy igen nagy elmaradásom van a tengeri élővilág ismeretében, és sokat kell tanulnom, hogy a rák ollóját ne nézzem kagylóhéjnak… A szállásunk éppen az öböl partján van, így a hazaérkezést követően folyamatosan figyelemmel kísérjük, ahogy a dagály ismét megtölti élettel a kis öblöt. A vitorlások egyenes árboccal állnak a fodrozódó víztükrön és a csónakok is vidáman ringatóznak a hullámokon. A cölöpök lassan a víz alá merülnek, s a kagylócskák nekikezdhetnek a böjt utáni hat órás lakomájuknak. A tájkép megváltozik s visszanyeri az előző esti naplementében megcsodált arcát. Most mégis teljesen más szemmel nézek körbe, mert már tudom, milyen világ rejlik a hullámköpeny alatt. Egy nap elegendő volt arra, hogy beleszeressek Armorba, a tengerek országába. S ezzel együtt felébredt bennem a vágy, hogy megismerjem Bretagne másik énjét is: Argoat-ot, az erdők országát. Visszamegyek.

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár

Utazási ajánlatok

» Hétvége Párizsban (Budapest-Párizs) - Hotel ** - 3 nap
» 3 napos utazás Párizsba (Budapest - Párizs) - Hotel*** - 3 nap
» Bordeaux egyéni városlátogatás *** repülővel - 4 nap
» 4 napos városnézés Nizzában ** egyénileg - 4 nap
» Bordeaux 4 napos városlátogatás **** repülővel - 4 nap

Információs oldalak

» Franciaország legszebb látnivalói
» Advent - Karácsonyi vásárok forgatagában
» Karneváli utazások
» Látnivalók Párizsban
» Síelés Franciaországban
» Buszos körutazások Franciaországban
» Tengerparti Nyaralás - 2015
» 4 napos utazások
» Városlátogatások Párizsban
» Buszos körutazások

Cikkeink

» Suhanás a hegyek felett - A világ leghosszabb canopy pályája -
» Párizs mozgásban - Kovács Attila
» Tour de France - Czinke István
» Franciaország legszebb tájai - Cassis és a Calanques - Kovács Attila
» Emlék Párizsból - Kovács Attila
Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Segíthetünk?Bezár
Kérjen ajánlatot!
Megkeressük Önnek a legjobb árat.
Kollégáink segítenek munkaidőben.
+36 1 5013490
Küldjön magának emlékeztetőt
e-mailben!