Bombay, India két arca

Mahartrastra állam fővárosa első pillantásra zsúfolt város, de az épületek – annak ellenére, hogy koszosak – szépek. Itt olyan buszok járnak, mint Londonban – pirosak, kétszintesek. Bombay egészben véve kellemes hely, különösen a félsziget Colaba nevű negyede. Turányi-Vadnay Szabolcs írása.

A Colaba negyed indiai viszonylatban tiszta, rendezett, eléggé átlátható és kiszámítható, van néhány szép viktoriánus épülete, állandóan süt a nap és az utcán olcsón lehet kis tálkán finom gyümölcssalátát kapni. Egy angol fiúval söröztem egy étteremben, ahol meghívott az asztalához minket egy ötfős társaság: három angol és két indiai. Mint kiderült, mindkét indiai igen jómódú fiatal üzletember. Az egyikük – Kedar – végül mindenkinek mindent fizetett, amit az ott töltött közel négy óra alatt elfogyasztottunk. Egymás után rendelte a korsó söröket, mindenkinek valamilyen finom vacsorát, szivarokat, és még a zenegépbe is befizette mindenkinek a nótáját. Egy gyógyszerforgalmazó cég igazgatója, alig harmincöt éves, nagyon fiatalos és fiatalos gondolkodású. A barátjával betéve tudták az összes Queen, Police és Pink Floyd-sláger szövegét, olyanokat is, amit nemhogy én, de néha még az angolok sem ismertek. Kedar elmesélte, hogy a házassága igazi szerelemházasság, hogy a feleségét az előző munkahelyén ismerte meg, és hogy amíg ő brahmin (a legmagasabb kasztból való), addig a felesége az egyik legalacsonyabból, de ez sem őt, sem a családját nem zavarta. Bombay modern város és az emberek is modernebbek az átlagindiainál. Aki elég tehetős, az választhat magának alacsonyabb kasztból is feleséget. Kedar az: hatalmas és csillogó Mitsubishi Pajeroját tengerészsapkás privát sofőr vezeti, Nokia mobiltelefonja pedig olyan, amilyet én még prospektusban sem láttam. Elmondta, hogy eleinte nehéz volt érvényesülnie a bombayi üzleti életben, mert ő nem párszi.

Mesélek a párszikról. Bizonyára láttatok már Magyarországon is Tata márkájú kisteherautót – az eleje egy 190-es Mercedeshez hasonlít, a hátulja pedig plató. A Tata autómárka indiai, itt minden második dzsip, busz vagy teherautó TATA. A cég többségi tulajdonosa ma is az azonos nevű család feje – egyben India leggazdagabb embere. A Tata nehézipari konszernt több mint nyolcvanöt éve alapította meg az egyik bombayi párszi. Az öreg NJ Tata ezen felül, miután indiai kinézete miatt nem engedték be az egyik előkelő szálló éttermébe, hirtelen felindultságból 1903-ban felépíttette a tengerparton a Taj Mahal hotelt, ami tényleg a legszebb szálloda, amit eddig láttam. 1937-ben Széchenyi Zsigmond – aki akkor még gazdag magyar nemesemberként maharadzsák tigrisvadászatain vett részt – sem volt hajlandó máshol megszállni, mint a Taj Mahal szállóban. Én sajnos nem engedhetem meg magamnak, de itt laktam tőle három utcasaroknyira. Szóval NJ Tata is párszi volt, mint ma körülbelül még 50000 bombayi lakos, a város ügyvédeinek, orvosainak, a privát szféra vezető beosztású dolgozóinak többsége. A párszi szó jelentése perzsiai. A párszik a 7. században menekültek el Perzsiából a mohamedán terjeszkedés elől. Hitük zoroaszthrianus, vagyis Zoroaszter – nálunk ismertebb nevén Zarathustra – tanításait követik. Vallásukban szentsége van a tűznek, a víznek és a földnek, ezért a párszi templomban sok száz éve őrzik a tüzet. A párszi hit nem választja szét a testet és a lelket, a halál pedig nem isten, hanem ördög műve. Miután egy párszi meghal, a teste tisztátalan lesz, ezért egy hozzátartozó sem érhet hozzá többé. A többi indiaival ellentétben – a tűz szentségéből kifolyólag – elégetni nem lehet a testet, földbe temetni és vízbe süllyeszteni sem. A holttak eltüntetésének sajátos és első hallásra meghökkentő módja van a pársziknál: a halottat a társadalom alján levő páriák (érinthetetlenek) – modern kifejezéssel regisztrált kaszton kívüliek – levetkőztetik, majd meztelenül, minden ékszerétől megszabadítva felviszik a Bombay egy szigorúan elzárt részén levő három épület – a Hallgatás Tornyai – egyikébe. Itt aztán a környéken rajokban tanyázó keselyűk fehérre tisztítják az emberi csontokat. A torony teteje tölcsér alakú, a közepén cső vezeti le az esővízzel a csatornába, majd a tengerbe a maradékokat. Ez a mai napig is így történik, sajnos azonban a szennyezett levegő és zaj miatt néhány éve a keselyűk száma kezdett fogyatkozni. Így a zoroasztriánus vallás újabb technológiákat is segítségül hívott: gyakran sav, illetve óriástükrökkel koncentrált napsugarak segítenek a holttestek mielőbbi elenyészésen. Mindez Bombayben, India legmodernebb városában a XXI. században, ahol ma délelőttig nagyon jól éreztem magam.

Aztán kivittem a hátizsákomat a külvárosi főpályaudvarra, ahonnét három óra múlva indul a vonatom Ahmadabadba, és egy kétórás sétát téve visszafelé a városban megláttam Bombay másik arcát is. A régi külvárosban nagy a nyüzsgés, ezer kis bolt, angolul senki sem ért, a sárga fedelű taxi és a piros emeletes busz között ökör vontatta szekér, putri utca, putri háromemeletes vagy földszintes házak, omladozó mozi színes plakáttal, lefüggönyözött kunyhók előtt helyenként rikító száriban kövér és erősen sminkelt indiai nők áruljak magukat. Nagyon más, mint tegnap. De azért érdekes volt: ha nem látom, úgy megyek el innét, hogy azt hiszem, Bombay egy masik India, a Hi-Tech, Bollywood, a farmernadrágos, ujjatlan feszes trikós lányok, a felsőkategóriás Mercedesek és gyönyörű viktoriánus épületek Indiája. De nem, csak egy kis része az. India az India. Turányi-Vadnay Szabolcs