Alpok-kerékpártúra élménybeszámoló

Alpok. Itália. Kérékpáron. 600 km. Fantasztikus(an) Kemény. Életreszóló. Élmény. Az idén is, mint minden évben Olaszországot választottuk nyaralási úticélunknak. Szeretünk kis szigetünkről – Teneriféről – így júniusban Európa gyönyörűen zöldellő része felé elutazni. Bár sokan néznek furcsán ránk és kérdezik, hogy: “a Kanári-szigetekről eljárni nyaralni?!” Hát persze, kimozdulni a megszokott környezetből mindenki szeret és mindenkinek szüksége van, nem igaz?!

Többször gyalogtúráztunk már Olaszországban, idén viszont egy új kaland mellett tettük le a voksot. 600 kilométeres kerékpár-túrát terveztünk be az Alpokban, érintve Európa második legmagasabb, 2758 méteres hágóját. Egy hétig tartott a túra, Milánóból indultunk és Velencébe érkeztünk kisebb- nagyobb kitérőkkel..

Az előkészítő és értelmi szerző a barátom volt, aki megtervezte hónapokkal előre, milyen biciklit veszünk, milyen útvonalon, melyik nap, mikor, merre megyünk, hány kilométert tekerünk le, hol szállunk meg, mit eszünk, mit iszunk..stb. Nekem, mint hűséges társnak nem maradt más, csak rápattanni a vadonat új kerékpárra június elsején és tekerni, tekerni, tekerni. A párom sokszor kerékpár-túrázott már az Alpokban évekkel ezelőtt, én viszont totál kezdő biciklisként vágtam neki ennek a túrának. Soha nem volt még biciklis, stoplis cipőm és a legnagyobb táv, amit valaha egyszerre letekertem kb 20 km volt, így nagyon izgatottan és kicsit feszülten vártam az idei vakációnkat.

Az új bicikliket Angliából egy milánói barátunk címére rendeltük meg, így előzetesen, bicikli nem lévén, nem kerékpározzással, hanem gyalogtúrázással, futással készültünk fel az itáliai kalandunkhoz. Alkalmanként 1000 méteres szintkülönbségeket, 15-20 kilométeret gyalogoltunk főleg hegynek felfelé menet, de túráztunk 2000 méter feletti magasságban is, hogy szokjuk az intenzív mozgást a magashegyi környezetben.

Milánó Malpensa repterére fapados járattal Budapestről repültünk, mivel a túra előtt rövid családlátogatást is tettünk Matyóföldön. A kényelmes, alig több mint egy órás repülés után kora reggel, szép napsütésben szállt le a gépünk Olaszországban. Milánóba elvileg könnyedén be lehet jutni vonattal, csak éppen érkezésünk napján a vasutasok pár órás sztrájkba léptek (ami az olaszoknál nem ritka eset) így a kedves, angolul meglepően jól beszélő reptéri alkalmazott irányítgatott el minket, valamint a vonat- és buszjegy automata előtt értetlenkedő, összezsúfolódott kisebb tömeget a busz irányába. Buszsofőrünk a hol lassúbb, hol gyorsabb forgalomra fittyet hányva szinte egész úton kezében tartva telefonját csevegett, vagyis inkább kiabált, de nem ám haragból, hanem mert ők ilyenek, az olaszok egyszerűen nem tudnak halkan beszélni. Én csak csendesen mosolyogtam magamban és üdvözöltem magam: “Benvenuti in Italia, Betti!”.

Ettől függetlenül jó volt megérkezni olasz barátunk kicsiny lakásába és találkozni végre a biciklinkkel. A barátom pár dolgot le-felszerelt a vadiúj bicajokról, átcserélte az én mountain-bikeom abroncsait, spéci versenybiciklis, szuper vékony gumikra, az ő Ghost bringáján az ülést cserélte le a régi, jól bevált nyergére. Leszerelte a sárhányót, csini kis fényvisszaverő lámpákat, amit én annyira szerettem volna megtartani, de le lettem tiltva róla, mondván, hogy az elsődleges a minél könnyebb és nem a minél divatosabb bicikli megalkotása a cél. Én sajnáltam a sok otthagyott apró kis mütyürt, csak olasz barátunk örülhetett a ráhagyott szuvenírekenek.

Másnap a nem túl szimpatikus milánói forgatagból nagy megkönnyebbüléssel utaztunk tovább a nyugisabb vidék felé, a comoi-tó irányába. Egy órás vonatozás után értünk Como városába, az olasz vonatokon a kerékpárjellel ellátott vagonokon 3 eurós napijegy ellenében lehet biciklivel felszállni. A kerekezésnek a comoi vasútállomástól vágtunk neki, Szabolcs biciklijén hátul, két oldalt lógtak a hátizsákok, nekem jó dolgom volt, semmit nem kellett cipelnem csak magamat, bár néha még az is soknak bizonyult... Nélkülözhetetlen, elengedhetetlen tartozéka volt túránknak a GPS-es telefon, melyben az egész hetes túránk összes infója – útvonalak, bicikliutak, szállásaink adatai, vasúti-, busz-, komp-, repülő menetrendek, – tárolva voltak. E nélkül a kütyü nélkül sokkal nehezebb dolgunk lett volna tutira, de így úgy mentünk a hegyi falvak között, kis eldugott, forgalomtól mentes utakon, mintha mindig is arra jártunk volna. Hihetetlen micsoda jó dolog sül ki a technika és a jól felkészült férfi ember keresztezéséből.

Como városából (200 m) szikrázó napsütésben indultunk el a tó közepe Bellagio (229 m) felé. A fordított Y alakú comoi-tó simán felveszi a versenyt a népszerűbb Garda-tó szépségével. Hol
közvetlen a tóparton, hol kicsit feljebb emelkedve haladtunk az alsórendű, átlagos forgalmú úton, ahonnan pazar kilátás nyílt a tóra és az azt körbeölelő kis városokkal, falvakkal, templomtornyokkal, villákkal tarkított hegyoldalra és a távolban fenyegetően fel-feltűnő Alpok havas csúcsaira. Bellagio igazán hangulatos kis városkájából a bemelegítő 30 km biciklizés után kompra szálltunk, hogy a tó túlsópartján Varennától folytassuk a tekerést még 40 kilométeren keresztül a tó mellett, északi irányban, a turisták által kevésbé frenkventált falvakon, városokon át.

Colico városánál (218 m) hagytuk el a tavat és kanyarodtunk rá a széles Valtellina völgy kerékpárútjára. A két oldalon végig 1000-1500 méter magas, élénken burjánzó, erdős hegyek kísértek,
szemben meg a havasok díszelegtek. A kerékpárút kiépítettsége meglepett, annak ellenére, hogy 5 évet Itáliában éltem, ez volt az első alkalom, hogy itt biciklizek és szégyenszemre nem tudtam arról, hogy itt ilyen fejlett kerékpáros infrastruktúra létezik. A valtellinai kerékpárút 150 kilométer hosszú, az egész völgyet átszeli. De micsoda kerékpárút ez?! A forgalamas úttól messze a tökéletes aszfaltút a comoi tavat tápláló Adda folyó mellett halad, néha kicsit eltávolodik tőle, hogy virágos, zöldellő mezőkön vezessen tovább, majd újra visszakanyarodik a rohamos iramban zubogó folyó mellé.

Nagyon élveztük ilyen környezetben a tekerést, a biciklis cipő használata, a ki-belépés is egyre jobban megy. A kilométereket gyorsan hagyjuk magunk után (gyorsaságunkat a felerősödött hátszélnek is köszönhettük). Az első nap szumma-szummárum végül 100 kilométert sikerült teljesíteni. Második nap a reggeli, biciklikre felpakolás és kulacsok feltöltése után folytattuk az utunk a Valtellina völgy kerékpárútján. A táj kezdetben az előző napihoz hasonló volt, később a völgyet elhagyva, kisebb forgalmú úton haladunk egyre magasabbra, végül a hegyek közvetlen lábánál, az 1000 méter magas Sondalonál szállunk meg.

A harmadik nap volt az egyhetes túránk fénypontja, igazság szerint az ezen a napon átélt érzelem hullám ösztökélt ennek az élménybeszámolónak a megírásához. Ezen a reggelen a bal térdemben a fájdalom erősebb jelei mutatkoztak, valószínűleg az előző két nap szokatlan sok tekerésének következtében. Már az első nap végén fájdogált kicsit, de úgy voltam vele, majd este kipiheni magát, aztán másnapra jobb lesz. Nem így történt. A térdem bedagadt és a lábhajlítás is nehezemre esett.

Na, dehát a Stelvio várt ránk, nem lehetett mit tenni, csak a kitűzött célért hajtani és Európa egyik legmagasabb hágóját meghódítani. A fájdalom enyhítésére fájdalomcsillapítót szedtem magamba és vagy fél tubus Voltaren kenőcsöt kentem a fájó testrészemre. Reggel 10 körül indultunk el Sondaloból,

az első pár kilométert megszenvedtem rendesen, a könnyem ki-kicsordult, aztán ahogy kezdtem bemelegedni, meg minden bizonnyal a gyógyszer, krém hatására tompult kicsit a fájdalom. Csodálatos,
ragyogó napsütésben, kellemes melegben tekertünk az egyre meredekebb úton. Először azt hittem, csak ketten leszünk ilyen elszántak, akik a Stelvio havas csúcsa felé veszik az irányt ezen a vasárnapon, de rajtunk kívül még több, mint ezer kerékpáros tartott velünk egy irányba! Akkora mákunk volt, ugyanis ezen a napon került megrendezésre a Gran Fondo Stelvio országúti kerékpárverseny. A versenyre amatőrök, profik nevezhettek, három különböző versenytáv közül választhattak 60, 140 és 150 kilométeresek közül, de mindegyik utolsó 40 kilométere azonos volt, Sondalotól (ahonnan mi is indultunk) fel a 2758 méter magas Stelviora, ezért fordulhatott elő, hogy utunkant végig kerékpárversenyzők kísérték. Ettől a versenyhangulattól aztán megjött a kedvem, még a térdfájást is elfelejtettem. Sorra előztek le a verszenyzők, de nem bántam, mert így legalább közelről mustrálhattam a klassz bringáikat, a biciklis gúnyájukat, erős lábizmaikat. Néha rájuk tapadtam, ahogy ők maguk, a profik szokták, bebújva a szélárnyékukban próbáltam tempót tartani velük, de csak pár száz méterig bírtam, hamar erőmet vesztettem, így nem sokáig gyönyörködhettem csinos farizmaikban..

Az enyhén emelkedős, első 10 kilométer Bormio városáig (1225 méter) így telt, hogy a táj szépsége helyett a biciklistákon legeltettem a szemem és örömködtem, hogy véletlenül ebbe a
kerékpárversenybe csöppentünk bele. A hágó felé vezető egyetlen út Bormiotól indul, ami az utolsó település a 2758 méteres csúcsig, ezért a helyi kisboltban pár engergiakekszet, engergiaitalt még beszereztünk, mielőtt nekiveselkedtünk a hatalmas hegyeknek.

Az igazi móka, a brutál kemény, meredek szerpentínek sora tehát innen indul. A 27 sebességes, elől három, hátul kilenc lánckerekes bringámon innentől szinte végig az első, a legkisebb lánckereket használom, hátul meg a három legnagyobbak valamelyikét, de leginkább a legnagyobbat. A fenyők  árnyékában lassan szenvedjük fel magunkat egyre feljebb és feljebb, megállunk kicsit szusszani,  fényképezni, levegőt venni. A versenyzők folyamatosan haladnak el mellettünk, de már sokkal lassabban megy az előzgetés a durva hegymeneten, itt már nemcsak én, hanem ők is lihegnek. Sokuk, ahogy lehagy minket biztat azért: “Forza, forza!” Allé, allé!” vagyis hajrá, gyerünk!” nagyon kedves,  szívmelengető érzés ez a buzdítás a versenyzőtársaktól (akiket így nevezek most már, mert ezen a  ponton már én is a verseny, a “csapat” tagjának tekintem magam, bár erről kizárólag csak én tudok,  de mindegy). Többen gratulálnak a küszködésünkhöz, de inkább értékelhették Szabolcsot, látva a  biciklijén hátul csüngő két, bazi nagy hátizsákot, amely bizonyára a mezőny legnehezebb kétkerekűje volt. A táj lenyűgöző, óriási mélység az út egyik oldalán, másik oldalon, függőleges vízesés és a kopár, szürke hegycsúcsok. Iszom az energiaitalom, eszem az erőt adó spéci gumicukrot és közben biztatom magam: “meg lesz ez! Gyerünk!”. A Forza, forza, mostmár a versenyt teljesítő, lefelé nagy sebességgel guruló versenyzőktől is jön, de mi az én tempómat követve, csigalassan haladunk felfelé, a térdem azért nem az igazi, de tekerek, egy-egyes üzemmódban, ami a leglassabb üzemnek felel meg, egy gyalogos sebességével megyünk, 5-6 km/h-val. 2200-2300 méter környékén jön el a kritikus pont, legszívesebben sírva fakadnék, az erőm kezd elfogyni, a kedvem lankad, még sok van hátra.. Már egy csomag gumicukrot megettem, csak energiaitalt iszom, ezek segítenek valamennyire. Komoly a küzdelem, a tekerés egyre nehezebb, a meredekség nem szűnik, zakatol a szívem, percenként kérdezem Szabolcsot milyen magasan vagyunk, csak arra tudok gondolni még mennyi van hátra, számolok magamban, megsaccolom a magasságunkat és ha a valóság afelett van, akkor örülök kicsit majd hajtok tovább.
 
 
A hegymenetes biciklizés mellett még egy másik problémám is akadt, a rettenet meredek úton a megállás utáni elindulás. A biciklis cipőt a túránk során használtam először, még nem voltam elég gyakorlott a ki-belépésnél, enyhén emelkedős terepen egész jól ment, de itt az Alpok óriásai között, a függőleges úton csak a bénázás ment. Előfordult, hogy versenybíró húzott meg, látva, hogy szerencsétlenkedem, máskor a barátom lökött be, aztán ügyesebb lettem, legközelebb már csak ott álltam meg, ahol egy kisebb vízszinthez hasonlító terep volt kilátásban. Ilyen izgalmak közepette felérünk 2400 méterre, ahol ismét lankadó, hervadó hangulatban vagyok, de jön egy kis plussz. A versenyzők kiszolgálására egy frissítőkkel, süteménnyel ellátott asztal áll az út szélén, ahonnan aztán a kiszolgáló olasz tinédzser elém jön egy pohárka kólával, mivel látja, hogy alig-alig akarok odaérni. 
 
Életemben nem örültem még fél pohár kólának ennyire, mint most. Bár rajtszámunk nem volt rajtunk, nem a verseny résztvevői voltunk, mégis kedves kiszolgálást kaptunk. Itt estem át végleg a holtponton, elértük az utolsó szakaszt, a fák eltűntek, az általános iskolai könyvekből a tajga-tundra képek jutnak.
 

eszembe az itteni környezetről, kopárság, sárga füves mezőszerűség rohangáló mormotákkal. A havas csúcsok, amik a comói-tó partjáról olyan messzinek tűntek, most itt vannak előttünk, teljes
testközelben. Végre aztán befordulunk arra a kanyarra, ahonnan a sűrű hótakaró között felbukkan A Csúcs, a Stelvio-hágó! Innen már tudom, hogy meg lesz, megcsináljuk. A maradék 200 méter ismét durván emelkedik, a tajga-tundra képet felváltja a vakító hóval fedett hegyóriások látványa. Az utolsó kilométer még eltart vagy egy óráig, sűrűsödnek a kanyarok, szerpentinek, az út szélén most már mindkét oldalon végig méteres hófal van. Minden bevett kanyar után remélem, hogy az utolsó, de még mindig tekerni kell. Két amerikai biciklissel kerülgetjük egymást az utolsó métereken, hol mi, hol ők állnak meg, aztán együtt haladunk, cseverészünk kicsit nagy lihegések közepette. Kiderül, hogy ők a leghosszabb távot nyomják, a 140 kilométerest. Lehagynak végül minket, annyira nem érdekel, csak az foglalkoztat, mikor pillanthatom már meg az átkelőt. Nagyon izgulok, türelmetlen vagyok, mint a gyerekek karácsonyi ajándékosztás előtt. Na, és akkor végre-valahára meglátom, ott van! Amikor észreveszem a verseny miatt felállított valódi célvonalat eltörik a mécses, az utolsó métereket zokogva, de hihetetlen boldog, elégedett érzéssel teszem meg. Egy fotós kattingat körülöttem minden irányból, nyilván azt hiszi, hogy versenyző vagyok én is. Nem foglalkozom vele. Szabolccsal egymás nyakába borulunk, én sírdogálok, ő meg boldogan nevet, mint egy kisgyerek és csak ismételgeti: “Megcsináltuk, megcsináltuk!!” Ezért a frenetikus, leírhatatlan érzésért érdemes volt nekivágni, edzeni, szenvedni, készülni hónapokon át, pénzt beleölni, elutazni idáig. Ez az élmény, ami a csúcson adatott meg nekünk erre szokták azt mondani, hogy ez minden pénzt megér!

7 órányi biciklizést, 1800 méteres szintemelkedést magunk mögött hagyva élvezünk minden másodpercet a hideg csúcson. Fantasztikus panoráma tárul elénk, egyik oldalon a bejárt út, a másik északi oldalon a képeslapok slágere, a csupa szerpentínes hegyi út tekergőzik lefelé Dél-Tirolba. Itt van gyakorlatilag az olasz-déltirol határ, itt a büfések, szuveníeresek olaszul és németül is beszélnek.

A hangulat is kicsit osztrákos, mustáros kolbászt árulnak savanyúkáposztával, természetesen megkóstoljuk őket. Belakmározás és felocsúdás után a laza öltözetünket melegre váltjuk, a hátizsákjaink szinte kiürülnek, előkerül a pulóver, kabát, sál, nadrág, a jeges menetszél ellen kell védekezni. A tetőtől Prato allo Stelvio (915 m) falujáig tartó 10 kilométer gurulás során nyugodtan ereszkedünk lejjebb és lejjebb, a hajtűkanyarokat az út közepén vesszük, forgalom itt egyáltalán nincs, csak magasabb részeken a keresztbe szaladó mormotákra kell figyelnünk. Egy óra alatt érünk le 1000 méteres tengerszintre, döbbenetes, lefelé mennyivel gyorsabb, egyszerűbb ez..

Megérkezünk a szállásra, alig bírok elaludni, még annyira pörgök, a nap folyamán átélt új élmények adrenalin túltengést okoznak bennem. A következő nap majdnem annyira emlékezetes maradt számomra, mint a hágó-hódítás, annak ellenére, hogy ezen a napon csak 30 kilométert kerekeztünk és csak lefelé menet. A különlegessége abban állt, hogy a térdem erre a napra totál kész lett. Reggel már járni is alig bírtam, a térdem beduzzadt, behajlítani egyáltalán nem tudtam. Megerőltettem túlságosan az előző napokon. Próbálkoztam tekerni egyet, de ekkor elviselhetetlen fájdalom nyilallt belé. Tabletta, kenőcs nem segített már. Pihentetni kellett ezen a napon, más választásunk nem volt. Csakhogy, amint megláttam a kerékpározó embereket, gyerekeket, családokat, és a dél-tiroli térképet a kilométer hosszú kerékpárútjával, kedvet kaptam az egylábas kerekezéshez. Az egyik lábamra felvettem a biciklis cipőt és azzal tekertem, a fájós bal lábamra sport cipőt vettem és csak egyenesen lógattam. Érdekes és olykor küzdelmes volt, mert a lejtés nem volt olyan nagy fokú, hogy gurulhattam volna állandóan, sokat kellett egylábaznom. A tiroli völgy egyébként a valtellinaihoz hasonlóan mesés volt, itt is folyó parton, kifogástalan kerékpárúton haladtunk, de itt nem mezőket, hanem mindenfelé almásokat láttunk, de rengeteget. Legalább 3 Szabolcs-megyényit. Az emberek itt sokkal inkább osztrákok, mint olaszok, olyan, mintha Ausztriában lennénk, mindenki németül beszél, mindenfelé rendezettség, tisztaság, rend uralkodik.

Südtirol után a Dolomitok felé vettük az irányt, ahol inkább vonatoztunk, buszoztunk, mint bicikliztünk. Keresztül mentünk a síparadicsomáról híres festői Val di Fiemmén és Val di Fassán. A lábam lassan kezdett javulni, így az utolsó napokra újra kerekezhettünk. Vigo di Fassából (1382 m) feltekertünk még egy hágóra a 2000 méter magas Marmoladára, de ez a Stelvio után már szinte meg se kottyant.. na, jó kicsit kemény volt ez is. Egész héten ezen az egyetlen napon esett az eső, de nem volt bajunk vele, előrántottuk az esőkabátunkat, esőállócuccainkat és abban tekertünk tovább. Fenn nagyon élveztem a téli hangulatot, a befagyott tó látványát, a kis hüttében a kandallóban ropogó tűz hangját és a meleg, olaszos gulyáslevest. A Marmolada csúcsától Alleghe-n (980 m) át gurultunk le a hegy aljához, majd Feltre (325 m), Bassano del Grappa (129 m) útvonalon a Pó-síkságon tekertünk át egészen Velencéig. A túránk a terveknek megfelelően Velence főterén, a Szent Márk téren fejeződött be és a térdem ekkorra szinte teljesen rendbe jött, semmi maradandó károsodásom nem lett!

Abszolút happy-enddel végződött hát életünk egyik legszebb nyaralása, csupa szuperlatívuszok illetik meg ezt az elképesztő, szédületes, bombasztikus egy hetet. Rengeteg új élményt adott. Emlékezetes
marad biztosan a térdemmel, fájdalommal való küzdelem, amiből azt tanultam meg, hogy tudni kell tűrni, állni a fájdalmat és nem csak passzív pihenéssel várni a gyógyulást. A másik tanulság, amit megértettem, hogy a nagy dolgok, kihívások teljesítése nem csak fizikai képességeinken, hanem a hozzáállásunkon is múlik. Bízni kell magunkban, elszántnak, végig kitartónak kell lenni és akkor az ember mindenre képes. Köszönöm a Barátomnak, hogy mindehhez a páratlan élményhez hozzásegített és köszönöm az Utazom.com Magazinnak, hogy mindezt a kedves olvasókkal megoszthattam.

Éljen a hegyi kerékpározás!

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár

Utazási ajánlatok

» Alpesi kirándulás Ausztriában, Hinteralm - 1 nap
» Ausztria legszebb szurdokvölgye - 1 nap
» Rax-Alpok gyalogtúra - 1 nap
» Medve-szurdok túra - 1 nap
» Hótalppal a Schneeberg csúcsára - 1 nap

Információs oldalak

» Aktív nyaralás
» Via ferrata túrák kezdőknek és haladóknak

Cikkeink

» A Dachstein-gleccser és Ausztria felett: hőlégballonnal - Kovács Attila
» A Marmolada felülről - Kovács Attila
» Tavasz az Alpokban. Helyesebben: felette... - Kovács Attila
» A kalandóra - Suunto Ambit 2 - Kovács Attila
» A Medve-szurdok létráin - Nagy Árpád
Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Segíthetünk?Bezár
Kérjen ajánlatot!
Megkeressük Önnek a legjobb árat.
Kollégáink segítenek munkaidőben.
+36 1 5013490
Küldjön magának emlékeztetőt
e-mailben!