A hegyibetegségről

A magas hegyekben gyakran előforduló, sokszor nem eléggé komolyan vett szindróma jobb esetben rosszulléttel jár, a tünetek elhanyagolása azonban  komoly következményeket vonhat maga után.

Előfordulhat,  hogy nem is magashegymászók vagyunk, csak egyszerűen La Pazban szállunk ki a repülőből, vagy az Aguille du Midi csúcsára, 3800 méter magasra utazunk felvonóval, és érthetetlen rosszullét vesz erőt rajtunk. A magasság növekedésével egye csökken a szervezetünkre ható légköri nyomás, amire a tengerszinti létre hitelesített szerveink, főleg az agyunk és a tüdőnk érzékenyen reagál. Ezt a folyamatot erősíti az is, hogy a magasban egyre kisebb a levegő oxigéntartalma(valójában a parciális nyomása csökken csak: egységnyi levegővétellel kevesebb oxigént lélegzünk be) viszont a szervezetünk ugyanannyi vagy a megnövekedett fizikai teljesítmény miatt több szén- dioxidot lélegez ki. Ez a szervezetben uralkodó egyensúlyi viszonyok felborulásához vezet, és ezt időben jelzi is számunkra a bekövetkező rosszullét. Ha ezeket a jeleket nem vesszük komolyan, annak súlyos állapot kialakulása lehet a következménye. Orvosi szempontból a következő történik... Nagyon fontos a fokozatos magasságnövelés, az fokozott folyadék-bevitel és a szervezet apró jeleinek figyelése, mint az émelygés, hasmenés, rosszullét, szédülés és fejfájás, és az erre való gyors reagálás: azonnali ereszkedés. Különböző gyógyszerekkel csökkenthetjük a tüneteket, de semmi nem helyettesíti az azonnali ereszkedés hatását. Ha ezt elmulasztjuk, súlyosbíthatjuk a tüneteket egészen addig, míg mentésre nem lesz szükség, amit ha fizikai tényezők (terep, időjárás) nehezítenek, akkor a beteg életével játszunk. Fontos megjegyezni, hogy a magashegyi betegség kialakulása nem függ az edzettségtől, sőt az edzett szervezet még veszélyeztetettebb. Ebben rejlik a könnyű, de magas hegyek(ún. trekkingcsúcsok) igazi veszélye: mivel a fizikai kondíció nem akadály, és komoly mászóteljesítmény sem szükséges ezek meghódításához, itt a legnagyobb az esélye annak, hogy túl gyorsan kerülünk nagy magasságba. Ezért a "legkönnyebb" csúcsokat is a legnagyobb alázattal és megfontoltsággal kell megközelíteni, és nem szabad átgondolatlan, bizonyítási késztetés által hajtott rohamtempóra vállalkozni felmenetel közben. Nem véletlen hogy az objektív veszélyekben nem bővelkedő Mont Blanc-on haltak meg nagyságrendekkel többen, mint a ránézésre is komoly kihívásnak tűnő Matterhornon, pedig utóbbi jóval alacsonyabb, meghódításához azonban több tapasztalatra, technikára és időre van szükség. A megfelelő akklimatizáció azonban nem csak a havas hegyeken fontos: a perui Inka ösvényen túrázók is gyakran számolnak be ezzel kapcsolatos negatív tapasztalataikról éppúgy, mint a Himalája alaptáboraiba vezető egyszerű trekkingtúrák résztvevői. Ha az ösvény nem is gleccsereken át vezet, akkor is érdemes figyelni a napi bevállalt magasságot, hiszen ennek fokozatos, napi 600-700 métert nem meghaladó növelésével, rengeteg folyadék bevitelével és a tünetek jelentkezésekor megfelelő kezeléssel elkerülhetjük a baj.

Dr. Szabó Levente, a Himalájában tragikus körülmények között életét vesztett orvos-hegymászó, a témát átfogóan tárgyaló leírását itt találod.

A témát érintő oldalak még:

szikla.hu

magashegyi tünetegyüttes

tüdőödéma

oktatóanyag az akklimatizációról

a magasság mint objektív veszélyforrás

akklimatizációs fórum