San Gimignano, a középkori felhőkarcolók városa

Az elbűvölő középkori toszkán városka - mely Sienától északnyugatra, Firenzétől délnyugatra található - egy tágas szőlőföldekkel körbeölelt dombon nyújtózik el, sziluettje, az égbe törő tornyok, már távolról jól felismerhetőek. Számtalan fotót láttam róla korábban is, de amikor valóban ott álltam, szó szerint elérzékenyültem.

San Gimignano tagadhatatlanul Toszkána, de akár egész Olaszország egyik gyöngyszeme. Égbe törő középkori lakótornyai, terrakotta színű, mediterrán háztetői, ódon terei, utcácskái, sikátorai, mind-mind évszázados történelemről mesélnek, s hogy a turisták soha szűnni nem akaró áradata továbbra is San Gimignanoba irányuljon, arról a romantikus díszletek mellett a toszkán finomságokat kínáló apró üzletek, művészeti galériák és az évről évre megrendezett történelmi játékok, fesztiválok és művészeti rendezvények is bőségesen gondoskodnak.

A települést még az etruszkok alapították, majd Silvia néven római uralom alá került. Mai nevét Szent Geminianusról, Modena püspökéről kapta, aki Kr. u. 450-ben megóvta a várost Attila hunjainak puszításától. Egy másik legenda Totila gót királyt említi ellenfélként, azonban egyik verzió sem lehet túl hiteles, mivel Szent Geminianus 397 körül halt meg, Attila pedig csak 406 körül született, Totila pedig még később élt (516-552).
Mivel a Rómába vezető zarándokút, a Via Francigena éppen a településen keresztül vezetett, idővel jelentős közlekedési és mezőgazdasági csomóponttá vált: gazdagságát jelezte városfala és a vagyonosodó polgárság által épített lakótornyok, melyek akkoriban egész Közép-Itáliára jellemzőek voltak. A bájos, kora középkori városka igazi fénykorát a XI-XIV. század között élte, amikorra 13 ezer fős lakosságával Toszkána egyik legjelentősebb városává nőtte ki magát.

Ma talán furcsa lehet elképzelni, San Gimignanót akkoriban sűrű erdők vették körbe, s a helyiek a borkészítés mellett (Vernaccia, amelyből ma a Vernaccia di San Gimignanot, egy fehérbor fajtát készítenek) a sáfránynak, a gyapjúkereskedelemnek és a pénzkölcsönzésnek köszönhették anyagi gyarapodásukat.

A XII. század elején politikai berendezkedése Firenzéhez hasonló lett: a vallási irányítást demokratikusra cserélte, s a hatalom a podesta kezébe került (a középkori itáliai városok élén álló, és a végrehajtó hatalmat gyakorló hivatalnokok), s itt is felütötte fejét a guelfek és ghibellinek közti konfliktus, amely a város békéjét közel kétszáz éven keresztül megzavarta. Akárcsak Firenzében, az egymással rivalizáló érdekszövetségek itt is bevehetetlen tornyok védelmében húzódtak meg; e jellegzetes románkori toronyházak a családok gazdagságát és hatalmát voltak hivatottak kifejezni, s mivel a város potenciális területét a városfalak korlátozták, az ingatlanok méretét csak fölfelé tudták növelni.

1348-ban azonban San Gimignanot is elérte az egész Európát megfertőző pestisjárvány, melynek következtében szinte teljesen elnéptelenedett, később pedig már nem sikerült kikerülnie Firenze hatalmi és kulturális alávetettsége alól. A toronyházakat elhagyták, az enyészet kikezdte, vagy egyszerűen lerombolták őket. De talán épp ennek köszönhető, hogy a tornyokat ma viszonylagos érintetlenségükben csodálhatjuk meg: később már senkinek nem állt érdekében felújításuk, szépítésük, gazdagításuk, s így a későbbi korok újabb és újabb építészeti stílusai is elkerülték a városkát. A quattrocento során még egy virágzást megélt a város: olyan művészek alkottak itt ekkor, mint Domenico Ghirlandaio, Benozzo Gozzoli és Benedetto da Maiano, majd az 1631-es újabb pestis végleg hanyatlásba döntötte a várost, melynek lakossága ekkor már csak háromezer fő volt.
San Gimignanonak - a középkori városközpont restaurálását követő turisztikai fellendülésnek köszönhetően - a XX. századig kellett várnia, hogy ismét virágzásnak induljon. Lenyűgöző és érintetlen városközpontja 1990 óta az UNESCO Világörökségi listáján szerepel.

A XIV. század 72 toronyházából mára “csupán” 13 torony maradt épen, mely a korabeli épületszámhoz képest valóban kevésnek tűnhet, viszont még így is a legmagasabb a többi itáliai városhoz képest, ahol csak néhány példány vészelte át az évszázadok megpróbáltatásait.

S bár e gyakran 70 méter magas tornyok a hatalom és a gazdagság szimbólumai voltak (megépítésük sokba került, s kivitelezésük sem volt egyszerű), belső elrendezésük a legkorábbi időkben nem volt éppen kényelmes és lakályos. A helyiségek többnyire kicsik és szűkek voltak, alig volt rajtuk néhány ablak, a falak pedig két méter vastagok voltak, melyek télen melegen tartották, nyáron hűtötték a szobákat. Mégis, e toronyházakat csak a legtehetősebb kereskedő- vagy pénzkölcsönző családok engedhették meg maguknak. A rivalizálást végül úgy sikerült megfékezni, hogy a városvezetés elrendelte, egyetlen épület sem lehet magasabb, mint a Palazzo Communale (városháza).

A lakótér csak a ház egy részét foglalta el: a földszinten általában üzletek, műhelyek kaptak helyet, az első emeleten voltak a hálószobák, feljebb pedig a konyha. A lakóhelyiségek kialakítása és elhelyezése a legegyszerűbb szabályokat követte: mivel a konyhában tűzzel dolgoztak (sütöttek, főztek, világítottak), így értelemszerűen a legmagasabb helyiségekben helyezték el, hogy véletlen tűz esetén legyen menekülési lehetőség. A XII. század után már a kényelmi szempontok (nagyobb belső terek, több fényt beengedő ablakok) is fontosak lettek, a tornyházak alacsonyabbra épültek, és részben vagy egészen téglából készültek. Ezek már egyre inkább a korabeli palazzokhoz hasonlítottak. Az igazi középkori toronyházak kora a XIII. század első felében végleg leáldozott.

Sajnos a San Gimignano-i toronyházak közül ma csupán egybe, az 54 méter magas Torre Grossába lehet felmenni, ez azonban mindenért kárpótol bennünket, hiszen a legmagasabb épület csodálatos panorámát kínál: alattunk a rőt vörös, terrakotta cserepek, okkersárga falak és barna zsalugáterek “erdeje”, míg a távolban Toszkána lágy zöld dombjain ciprusok, olajfák és szőlőültetvények “hullámzanak”.

Persze a város más látogatható nevezetességekkel is büszkélkedik, ilyen például a Palazzo Communale (épült: 1289-98), mely a Torre Grossával és a Collegiata di Santa Maria Assunta templommal együtt a központi Piazza del Duomon található. Pompás, freskókkal díszített termei egykor a podesta lakóhelyéül, és a Városi Tanács székhelyéül szolgáltak. Toszkána egyik legősibb épületét Memmo di Filippuccio, Azzo di Masetto és Lippo Memmi gyönyörű festményei díszítik (utóbbi Maestája a Palazzo Communale büszkesége; a festmény a Sala di Dante teremben látható). Az ugyanitt található képtár anyaga San Gimignano történelmét mutatja be művészettörténeti aspektusból; a XIII-XV. században készült mesterműveket firenzei és sienai mesterek készítették, a gyűjtemény legkiemelkedőbb darabja Pinturicchio 1511-ben festett nagy oltárképe.

Toszkána románkori építészetének egyik kimagasló példája a Collegiata di Santa Maria Assunta templom, melynek freskói szintén kimagasló művészettörténeti alkotások (a többi között Domenico Ghirlandaio, Lippo Memmi, Benozzo Gozzoli művei). A XII. században épült templom jelentőségét San Gimignano zarándokúti megálló szerepének köszönhette.

Persze ha csak egy kellemes andalgásra vágyunk a hamisítatlan középkori környezetben, akkor sem fogunk csalódni: San Gimignano bájosan szűk utcácskái, tág terei (az előbb említett Piazza del Duomo, a közepén található kútról elnevezett Piazza della Cisterna, illetve a Piazza Pecori és a Piazza delle Erbe), a mindig hömpölygő tömegtől taposott két főutca, a Via San Matteo és a Via San Giovanni mindig kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Üljünk be egy cappuccinóra valamelyik kávézóba, kóstoljuk meg a helyi fagylaltot a számos gelateria valamelyikében, böngésszünk szuvenírt a kedves ajándékboltok kínálatában, vagy gyönyörködjünk a helyi alkotók munkáiban a művészeti galériákban, észre sem fogjuk venni, milyen hamar elröppen az idő. Pedig azt hinné az ember, éppen ez az, amely megállt itt San Gimignano ódon falai között.