Mikor ér véget egy túra?

Nemzeti ünnepeink okozta hosszú hétvégéken megugrik a honfitársaink főszereplésével forgatott, de éles hegyimentős jelenetek és a tragikus hegymászóbalesetek aránya. Miért van ez? Mennyire gondolkodunk felelősen a hegyekben? Négyesi Miklós, a Vagabond Kalandiroda vezetőjének írása elgondolkodtató.

ELMÉLKEDÉS EGY FONTOS KÉRDÉSRŐL

A hegymászás egyre divatosabbá válásával és a korlátlan hozzáféréssel az ehhez szükséges speciális felszerelésekhez évről évre egyre több ember vág neki a hegyeknek. Hála a különféle hegymászó és outdoor boltoknak, egyre ritkábban látni a hegyekben nem megfelelő öltözékű és felszerelésű embereket. Ma már kinevetnek, ha a nagymama által kötött pulcsiban jelenek meg a menedékház ebédlőjében, ahol mindenki Mammut és North Face polárcsodákban képes csak meglenni, ahol a Helly Hansen és a Sub Zero pólókon túl nincs is élet. A márkák bűvkörében élünk és azt hisszük ezek a csodamárkák megvédenek majd minket a hegyekben olyan dolgokkal szemben, ahol a megfelelő tudás és felkészültség is elegendő lett volna. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy jó kabát, polár, nadrág és kesztyű feljogosít minket arra, hogy képességeinket és gyakorlatunkat meghaladó túrákat és kockázatot vállaljunk be a hegyen.

Ennek tükrében különösen fontos a kérdés: mikor is ér véget egy hegymászó túra? Elsőre furcsa lehet ezt olvasni. Mikor ér véget a mi? És miért? Buta, értelmetlen kérdés. Holott, a hegymászást tekintve talán ez az egyik legfontosabb kérdés. Nézzük meg közelebbről is.

Az egyik probléma a szabadság/idő párosa. A szabadságot már beterveztük 2 hónapja és akkor is elmegyünk, ha a meteorológia augusztusban hóvihart mond a Dolomitok környékére. Sebaj, ott az új kabát, víz- és szélálló, majd az jó lesz a viharban is. Szépen haladunk tovább a jó előre megtervezett úton, hisz legközelebb csak a következő nyáron jöhetünk. Az se zavar, ha már a csúcs közelében járunk, de a távolban villámlik már. A csúcsra felérünk jó időben, talán még egy fényképet is tudunk készíteni a festői viharfelhőkkel a háttérben. A dolgunkat elvégeztük, megmásztuk a kiszemelt csúcsot. Újra felmerül a kérdés: mikor másztuk meg a hegyet? Amikor a csúcsán gratuláltunk egymásnak? Akkor, amikor még előttünk van a kétes kimenetelű lemászás/lejövetel?

Sokan a csúcson gratulálnak egymásnak és örülnek, hogy minden nehézségen túljutottak, már csak lefelé kell menni, megvan a csúcs, az ég (még) kék és úgy általában, az élet csodaszép és úgy érzik, övék az egész világ. Az övék az egész világ érzéssel nincs is bajom, azt én is gyakran érzem a hegyekben. A probléma itt a jaj-de-jó-fent-vagyunk-a-csúcson-már-csak-lefelé-kell-mennünk hozzáállással van. Aki így gondolja, az nincs tisztában se a hegymászás történetével, se magával a hegymászással és sokszor önmagával sem. Mindegyik a megfelelő szakértelmet jelenti: ismerni a sportnak/életformának, amit művelünk a történetét és az elméletét, illetve az elmélethez elengedhetetlen gyakorlati tudást és önmagunkat. Az ismeretek hiányát azonban ellensúlyozni látszik a profi ruházat, amire a boltban azt mondta az eladó, hogy Reinhold Messner is ilyenben ment az Everestre/Nanga Parbatra/bárhová.

A mezei halandó, ha tudja is, hogy ki az a Reinhold Messner – azt feltételezzük, hogy az Everestről tudja, hogy micsoda – azt gondolja: Ha az Everesten jó volt, akkor 3400 méteren az Alpokban a tökéletesnél is jobb lesz és Superman-nek érzi máris magát, ha felveszi az új szerzeményt. A már-csak-lefelé-kell-menni féle emberekről azért is lehet azt mondani, hogy nem hozzáértők, mert ha csak egy picit is olvastak volna a régi nagyokról, akkor tudnák, hogy a legtöbb baleset (minden öreg hegymászó ezt sulykolja a fiatalokba) a lefelé úton következett be, gondoljunk itt Whymperre és a híres balesetre a Matterhorn első megmászásakor. A csúcson még nyolcan örültek, de vissza már csak hárman értek.

Miért is? A csúcson először is megkönnyebbülünk. A hosszú és fizikailag nehéz felfelé mászást a tulajdonképpeni ismeretlenbe felváltja a relatíve könnyű lefelé menés gondolata. Lekerül rólunk a nyomás, hogy nem hiába áldoztunk rá időt, pénzt, mégis sikerült, újabb pipa kerülhet a képzeletbeli „megcsinálandók” listánkra. Nem kell szégyenkeznünk a kollégák előtt sem, ha már ilyen hülyeségre adtuk a fejünket, legalább nem kell hallgatni az ő – én tudtam, hogy úgyse fog neki sikerülni – kezdetű mondatokat. És mindenekelőtt a saját magunk előtt sem akarunk gyengének bizonyulni: nem könnyű azt mondani, ez most nem megy, vagy hogy jobb lesz visszafordulni.

Az pedig, aki az utolsó erejével ér fel a csúcsra, megint csak nincs tisztában önmagával és a hegymászással sem. Ki gondol a lefelé jövetre? Ki az, aki felfelé menet egy ismeretlen hegyen bizonyos időközönként megáll és visszanéz, megpróbálja memorizálni a terepet, hogy egy esetleges rossz időben történő visszatérésnél ne legyen gondja a tájékozódással? A kérdés az, ki az, aki túllát a csúcson és azon túl meglátja a hazavezető utat? Aki nem használja el az utolsó csepp erejét a csúcsra érve és aki úgy gondolja, a túra a menedékházban vagy a kocsinál ér véget? Mert ott ér véget, amikor le is jöttünk a hegyről és akkor másztuk meg, ha vissza is értünk róla.

Négyesi Miki, Vagabond Kalandiroda