Észak-Alföld

Főoldal Európa Magyarország Észak-AlföldÉszak-Alföld információk

Természeti változatosság, kulturális gazdagság, gyógyító termálvizek, világörökségnek számító természeti értékek jellemzik a Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Jász-Nagykun-Szolnok megyét magába foglaló észak-alföldi térséget.

A Jászság és a Tiszazug

Jászság a Mátra déli előterének hordalékkúpjaitól a Tisza árteréig elnyúló, egyenletes síkság, melynek kialakulásában a terület tartós süllyedése, valamint a Zagyva és Tarna folyók feltöltő tevékenysége játszott főszerepet. Különös értéke a vidéknek a Hajta mocsár, a Zagyva menti és a Jásztelek-Pusztamizsei Természetvédelmi Terület.

A tatárok pusztítása után IV. Béla e területre jászokat telepített. A jászok alán kötelékekből kiszakadt, iráni nyelvet beszélő, földműveléssel és állattartással foglalkozó, bizánci keresztény hitűek, a kunok - politikai jogot nem élvező, tőlük kulturálisan és etnikailag is elkülönülő - segédnépe voltak. 1323-ban Károly Róberttől kiváltságokat nyertek: ezentúl saját kapitányaik és bíráik vezették őket, s Berényszék néven létrejött autonóm közigazgatásuk. Gazdasági, vallási, nyelvi asszimilációjuk a XV. században felgyorsult, feudális privilégiumaik viszont szilárd alapot biztosítottak etnikai különállásuknak.

Több kismesterség is jelentőssé vált e tájon: a jászsági szűcsök férfisubát, női subát és ködmönt készítettek. Jellegzetesek a zöld-fehér jászsági szőttesek, terítők.

Az Alföld egyik legszebb kistájának természeti értékeit védi a Közép-Tiszai Tájvédelmi Körzet - legnagyobb része Szolnok térségében található. A Tisza szabályozása jelentős mértékben megváltoztatta, egységesítette a gazdálkodás feltételeit, az életmódot. A tanyásodás csak a nagy határú mezővárosokban volt számottevő. A különböző eredetű, vallású és nyelvjárású falvakat Szolnok közelsége bizonyos fokig polgárosította.

A tiszai gátak mentetlen oldalán az ún. kubikerdőket a gátépítéskor keletkező anyagnyerő- vagy kubikgödrökbe, szél- és hullámtörőnek telepítették. Védett növényeink közül a Tisza-parti margitvirágnak és a debreceni tormának szinte kizárólagos termőhelyei a kubikgödrök. A kirándulókra a ligeterdők mellett a szelíd szépségű holtágak gyakorolják a legnagyobb hatást. A változatos hínárvegetációból szépsége emeli ki a fehér tündérrózsát és a sárga vízitököt, állatai közül pedig ritkasága a hermelint és a vidrát.

A Tiszazug eredetét tekintve egyedülálló vidéke a tiszai Alföldnek, ugyanis létrehozásában a Duna feltöltő tevékenysége játszotta a főszerepet. A felszín kialakulásában mutatkozó kettősség a természetes növényzetben tükröződik: magasabb fekvésű homokterületei a Duna-Tisza köze, alacsonyabban fekvő részei viszont a Tiszántúl flórajárásához tartoznak. Eredeti növényzete jelentősen átalakult, ma már a homokvidéket szőlő- és gyümölcsültetvények jellemzik. A kistérség legfontosabb vonzerői a Tiszakürti Arborétum, valamint a Körös-Maros Nemzeti Park idetartozó területei.

A honfoglaló magyarság tiszazugi megtelepedésére bizonyság Kürt falu neve és a Kétpón feltárt honfoglalás kori sírok sora. A középkori települések az árvízmentes löszpartok peremén alakultak ki. Az aprófalvas településszerkezet már a XIV-XV. században ritkulni kezdett, majd a török uralom időszakában csaknem teljesen elpusztult. A török és a végvári adószedők sanyargatásai, a rabló portyázások, a keresztülvonuló hadseregek elől a vidék népe újra és újra elmenekült. A XVIII. század első évtizedeiben kezdtek újjáéledni települései: visszaszivárogtak elmenekült lakói.

A zsellérség, majd az agrárparasztság számára a szőlőtelepítés jelentett megélhetési forrást. Az árvízmentes partokon halmazfalvakat hoztak létre. Házaikra a szelemenes tetőszerkezet, a paticsfal, a fonott kerítés és a gyakran csak kétosztatú elrendezés jellemző. A gazdálkodásban, táplálkozásban a mellékfoglalkozások (gyűjtögetés, halászat, vessző- és gyékényfonás, részes aratás) játszottak nagy szerepet. Korunkban a homoki részeken intenzív szőlő- és gyümölcskultúra jött létre.

A Nagykunság és a Hortobágy

A Nagykunság szinte észrevétlenül találkozik a Hortobággyal és a Nagysárréttel, délen a Körös-vidékkel, délnyugaton pedig a Tiszazuggal. A sík területek egyhangúságát folyómedrek és a még meglévő kunhalmok törik meg. A kunhalmok az alföldi táj sajátos formakincsei. Általában 5-10 méter magas, 20-25 méter átmérőjű, kúp vagy félgömb alakú, mesterséges építmények.

A tatárjárás után IV. Béla király a mai Nagykunság területét jelölte ki a kunok lakhelyéül. Hagyományos gazdálkodásukban megőrződött a pásztorkodás, melyre sajátos, archaikus elemeket is őrző kultúra épült (pásztorművészet, táltoshit, boszorkánytörténetek). Mezőtúr fazekas központtá vált. A XIX. század közepéig a fekete kerámia jellemezte a várost, jellegzetes termék volt a gyertyamártó, a butykoskorsó, amelyen az átlátszó zöld máz alatt fekete csurgatott vagy írókázott mintázást alkalmaztak. Az 1860-as évektől vált jellegzetesebbé a sárgás színű edény, amit színes virágok, levelek díszítettek.

A térség egyik fontos kincse a termál- és gyógyvíz (Túrkeve, Mezőtúr). Cserkeszőlő nevét nem csak itthon, hanem külföldön is ismertté tette a jódos gyógyvíz, mely segíti a regenerálódást és a pihenést.

A Hortobágy évezredeken át a Tisza ártere volt, felszínét az árvizekből leülepedett agyagos hordalékon kialakult szikesek határozzák meg. A szikesedés ma is folytatódik, de már a környezeti hatások következtében, aminek talán legfontosabb eleme a Tisza szabályozása volt. Ezen a látszólag egyhangú, asztalsimaságú területen sok évszázados hagyománya van az állattartásnak. A hatalmas, nyílt, füves legelőket itt-ott megszakító vizenyős, mocsaras mélyedésekben számos különleges madárfaj talált ideális otthonra. Az immár a Világörökség részeként is számon tartott Hortobágyi Nemzeti Park a természetvédelem, a gazdálkodási tevékenység és az idegenforgalom sajátos egységét próbálja megvalósítani. Miközben őrködik a növény- és állatvilág érintetlensége felett, továbbra is helyet ad az itt honos, hagyományos állattartásnak. Bizonyos fajok génbankjaként is szolgál, fontos terepe a tudományos kutatásnak, ugyanakkor igyekszik mindezen értékeket láthatóvá tenni az érdeklődő nagyközönség számára is.

Az út mentén az egymást húsz-harminc-negyven kilométerenként követő csárdák távolsága az egykori állathajcsárok napi járásához igazodik - ma főként a turistákat látják vendégül. A híres Kilenclyukú híd lábánál kialakult község, Hortobágy idegenforgalmi központ lett. Szálláshelyet kínálnak, bemutatják a puszta világát, kirándulásokat szerveznek azok számára, akik testközelből szeretnék megismerni a Hortobágy változatos növény- és állatvilágát, a csikósok és gulyások mai életét. A több mint száz éve minden esztendőben megrendezett Hídi vásár ma is országos jelentőségű. De immár nem az állatkereskedők seregszemléje: tízezreket vonzó idegenforgalmi látványosság a hagyományőrzés, a folklór jegyében.

A Hajdúság és a Berettyó-vidék

A Hortobágytól keletre a Hajdúság természetföldrajzi és történelmi szempontból egyaránt egységes tájegység. A felszínt változó vastagságú, bizonyos helyeken a húsz métert is elérő lösztakaró borítja: kitűnő mezőgazdasági terület ez.

A földrajzi elnevezés történelmi eredetű. A hajdúk valamikor marhahajcsárok voltak, akik az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkeléstől kezdődően mind gyakrabban jutottak katonai szerephez is. Később már a harcoló szegénylegényeket és az alkalmanként hozzájuk csatlakozó alföldi parasztokat nevezték így. Bocskai István a Habsburgok ellen vívott függetlenségi harcaihoz megnyerte az ún. szabad hajdúk jelentős részét, akiknek helytállását busásan megjutalmazta. Letelepítette őket, földet adott nekik, különleges jogokat élvezhettek.

Így alakult ki a hét hajdúváros: BöszörményDorogHadházNánásPolgárSzoboszló és Vámospércs- közülük azonban Polgár alig több mint száz évvel később, 1715-ben elveszítette kiváltságait. A hét hajdúváros a szomszédos Szabolcs vármegyével szemben, érdekeinek védelmére a XVII. század végén Böszörmény székhellyel létrehozta a Hajdúkerületet. Ez egészen 1876-ig, Hajdú vármegye létrejöttéig önálló, sajátos közigazgatási egységként működött. A történelmi összetartozás jellemző megnyilvánulása, hogy ettől kezdve - a Hajdúkerület keleti peremén fekvő, mindinkább Debrecen vonzásába kerülő Vámospércs kivételével - a városok nevében következetesen szerepel a "hajdú" előtag, s ma is így ismerjük ezeket a településeket.

A Hortobágyot és a Hajdúságot délről a Berettyóvidék határolja, amihez keleti-délkeleti irányban a Bihari síkság csatlakozik. Valamikor folyómedrekkel, vízfolyásokkal sűrűn behálózott terület volt ez. A Sárrét mocsarait, lapályait a Berettyó táplálta egészen a terület vízrendezéséig, a folyó szabályozásáig. Fejlődését hátrányosan befolyásolta, hogy hosszú évtizedeken keresztül egyetlen város sem volt ezen a környéken (Berettyóújfalu 1978-ban, Püspökladány 1986-ban kapott városi rangot). Ezen a vidéken járva is érdemes megállni egy-egy emlékház, helytörténeti gyűjtemény, építészeti emlék kedvéért.

A Nyírség

A Hajdúságtól keletre, a várost délről-délkeletről körülölelő Erdőspusztákkal a Dél-Nyírségbe simulva terül el Debrecen - kétszázezret meghaladó lélekszámával ma az ország második legnagyobb városa, a Tiszántúl központja. Az Erdőspuszták valamikor tanyákkal sűrűn behálózott terület volt. Ma már a nyolcvanas években elkezdődött tudatos fejlesztéseknek köszönhetően üdülőövezetnek, város környéki kirándulóhelynek számít. DerecskeLétavértes és a Debrecentől északkeletre fekvő Nyíradony az 1990-es években kapott városi rangot - utóbbi már - amint arra neve is utal - a Hajdúság lösztakaróját homokbuckákra váltó Nyírségbe vezet el bennünket.

A Nyírség az ország második legnagyobb futóhomok-területe. A Tiszántúl síkjából 20-50 méterre kiemelkedő felszíne Nyíradony-Nyírlugos és Nyírbogát között a legmagasabb. Szalmadtól keletre a Hoportyó 183 méteres tengerszint feletti magasságot ér el (ez az Alföld legmagasabb pontja). Felszínének kialakulása a pliocén kor második felére tehető, amikor a pannóniai beltó e területről visszahúzódott. Feltöltődésében a Északkeleti-Kárpátokból és az Erdély felől lefutó folyók jelentős szerepet töltöttek be. Az élő és elhagyott medrek közötti, száraz felszíneket az újpleisztocén szelei megtámadták és futóhomokot fújtak ki belőlük. A mainál melegebb éghajlatú, csapadékosabb tölgyfázisban (7000-4800 évvel ezelőtt) a Nyírség erdős sztyeppé alakult át. Ennek az állapotnak a XVIII-XIX. sz.-i nagyarányú erdőirtások vetettek véget. Az újból mozgásba lendült homokot az 1870-es évek alföldfásítási programjával, a szőlő- és gyümölcstelepítésekkel próbálták ismét megkötni.

A terület vízrajzát a XIX. sz. második felében megkezdett lecsapolásokig a lefolyástalan állapot jellemezte, szinte lehetetlenné téve egyes területek szántóföldi megművelését. Ezért közel 3200 km hosszú, észak-déli irányú csatornahálózatot építettek ki. A csatornák vizét főként a Belfő- és a Lónyai-csatorna vezeti a Tiszába. A táj az ember természetátalakító munkája révén igencsak megváltozott, s átalakult az itt lakók életformája is. A nyíriek gazdálkodását a homok határozta meg. A futóhomokot akáccal kötötték meg, a kiemelkedő buckákon és hátakon szőlőt meg gyümölcsfákat telepítettek; a nyírségi almáskertek mára már teljesen átalakították a táj hagyományos arculatát. A XVIII. században Nyíregyházára betelepült szlovákok (a "tirpákok") megőrizték a korabeli szlovák nyelvjárás sajátosságait, s az öregek tudása, hagyományismerete a mai szlovákiai néprajzkutatóknak is igazi csemegét jelent.

A Szatmári- és a Beregi-síkság

Ez a vidék nyugaton a Nyírséggel érintkezik, északon a Tiszáig terjed, míg keleten és délen átnyúlik Ukrajna és Románia területére. Felszínét 10-12 m vastag holocén képződmények fedik, domborzatuk egyhangú: a Szatmári-síkság legmagasabb és legalacsonyabb pontja között még 15 métert sem tesz ki a szintkülönbség, noha ezt bizonyos mértékig enyhítik az elhagyott folyómedrek.

A síkság nyugati részében a Szamos-meder feltöltődött partja és a Nyírség által övezett sekély medencében alakult ki az újholocén folyamán, az Ecsedi-láp hatalmas mocsárvilága. A kétharmad Balaton nagyságú lápot a bele torkolló Szamos és a Kraszna árvizei táplálták. Lecsapolását 1895-ben kezdték meg, ma már egész területe szántóföldi művelés alatt áll. Ám a láp még most sem adta meg magát teljesen. Csapadékos időkben igen nagy a belvízzel borított terület (ezeket a vizeket vezetik le a lecsapolások során ásott csatornák, a "vájások"). Aszálykor pedig néha kigyullad a termőtalaj alatti tőzeg, ami sokszor hetekig ég.

A Szatmár-Beregi-síkság az ország talaj- és folyóvizekkel egyik legjobban behálózott területe. A Tisza, a Szamos, a Túr, a Kraszna mind határainkon kívül ered, így a hazai árvízi védekezéstől függetlenül gyakran alakulnak ki veszélyes helyzetek. A folyók által gyakran elöntött vidéket eredetileg ősi ligeterdő borította, amelyet a feltöltődés különböző állapotában levő elhagyott medrek, morotvák, rossz lefolyású laposok hínár-, mocsár- és lápi vegetációja tett változatossá.

A mai Magyarország területén Szatmárnak és Beregnek csupán az alföldi része maradt. Egységes, évszázadok óta szinte érintetlen magyar kultúrája (a török hódoltság éppen a természeti környezet miatt nem sújtotta a területet) igen sok archaikus vonást őrzött meg. A szinte egymást érő aprófalvak népi építészetét, a táj szinte érintetlen természeti szépségét nem tették tönkre a civilizációs ártalmak. Bár az utóbbi időben Erdély hegyvidéki területeiről több folyószennyeződés tette próbára a vizek élővilágát.

Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet igazi reliktum-területeket őrzött meg mind a mai napig. Területén sok helyütt találunk az árvízvédelmi töltések készítésekor keletkezett ún. kubiktavakat, melyeket mára már alig lehet megkülönböztetni a természetes úton létrejött tavaktól, mocsaraktól és lápoktól. Ez a csodálatos vadvíz-ország sok állatritkaságot is megóvott, még találkozhatunk fialó gyíkkal, darázsölyvvel, fekete gólyával, császármadárral.

A fokozottan védett és így szabadon nem látogatható Lónyai és Bockereki erdőkben él hazánk legtöbb keresztes viperája. Marását egy felnőtt ember még ellenszérum beadása nélkül is elviseli, ezért oktalan félelmünkben ne bántsuk ezeket a hüllőket! A tájvédelmi körzet kezelője a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága, nagy része korlátozás nélkül látogatható, néhány terület kivételével - ilyen a Bábtava, Nyíres-tó, a Lónyai, Bockereki, Ricsei és Dédai erdő, valamint a rekeszerdei Túr-holtág és a Hidéger.

A Rétköz és a Nyíri-Mezőség

Nyíregyházáról észak felé indulva, mintegy húsz kilométer megtétele után megváltozik a táj képe, s egy mélyebb fekvésű, csatornákkal szabdalt, a kiemelkedéseken megült, hosszan elhúzódó falvakkal tarkított tájra érünk. Ez a Rétköz, a jelenlegi Lónyai-főcsatorna és a Tisza között, Vencsellőtől egészen Tuzsérig. A Tiszánál a táj azonban nem szakad meg, a túloldalon a Bodrogközben folytatódik, ahol a hasonló természeti viszonyok ugyanilyen életformát, gazdálkodási rendet honosítottak meg.

"Rejtelmes világ volt a rétség világa. Akármerre mentünk, csak nádat és vizet láthattunk, meg az eget. Ahol száraz út vezetett a rétségbe, csakhamar zöld gyep bársonyán haladt az ember és ingyen sem gondolta, hogy a vastagra nőtt moha ingoványos helyre csalta, csak mikor kötésig süllyedt a mocsárba" - írta Kiss Lajos néprajztudós, a táj legnevesebb kutatója.

A vizek levezetésével elmúlt az ősi élet, az 1890-ben ásott, a nyírségi Berkeszről kiinduló, s a Rétköz peremén végighúzódó 44,7 km hosszú Lónyai-főcsatorna összegyűjti és Gávavencsellő alatt a Tiszába továbbítja a belvizeket. Az egykori lápi községek mezőgazdasági településekké alakultak át: a vizek helyén igen termékeny talaj maradt vissza, amelyen kiváló káposztát, krumplit, répát, napraforgót, dohányt termelnek mind a mai napig.

A Nyíri-Mezőség a Nyírségtől nyugatra eső terület, mely a Hajdúhát északi részére és a Tisza-mente egy kisebb szakaszára terjed ki. Az itt megtelepült hat helység - TiszadadaTiszadob, Tiszaeszlár,TiszalökTiszavasvári és Tiszanagyfalu - néprajzát tekintve (is) elüt a szomszédos területektől. Jellemzőjük a majd mindenütt kialakult kétbeltelkesség. A halmazos településmagban épültek a lakóházak, a tölcsérszerűen kiszélesedő utcák sugárirányban indultak a település szélei felé. A falumagot védően fogta körül az ólaskertek övezete. Ott csak istállók épülhettek és a takarmányt raktározhatták, állandó kint lakást nem engedélyeztek az elöljárók. Az ólaskertek beépülése a XIX. sz. közepe után indult meg, amikor oda is építettek állandó lakóépületeket. E terület sok rokon vonást mutat a Tisza túloldalán elterülő Taktaközzel, s kapcsolatai is inkább Tokajjal és a többi hegyaljai településsel fejlődtek ki.

 

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár

Elhelyezkedés

Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Nem találod amit keresel?Bezár
Kérj egyedi ajánlatot! Küldj magadnak emlékeztetőt!