Nepáli napfelkelte

Megváltozott az életem. Méghozzá kitörölhetetlenül. Utastársaim közül, többen is hasonló érzésről számoltak be. Mi az, ami ilyen hatással van az emberre? Hogyan lehet az élményekkel a továbbiakban élni?

A Phewa tó partján lévő szállásunkra az esti szürkületben érkeztünk egy hosszú, fárasztó buszutazást követően. Éjszaka nem aludtam jól, fáztam, szinte óránként felébredtem, hogy egy-egy plusz réteget vegyek magamra. Türelmetlenül vártam a hajnalt. Szinte éreztem valami meglepetés vár rám. Nem kellett órát beállítanom, a nap első sugaraival együtt keltem. Az ágyam melletti fal ablakán lévő függönyt lábammal arrébb toltam, és fekve ámultam az elém táruló látványt. A Himalája csúcsai a felkelő nap vörös színében tündökölve köszöntöttek. Megállt körülöttem az idő, és élveztem a leírhatatlan érzést. Miután feleszméltem, rögtön a megörökítés vágya fogott el. Bakancsomba ugrottam (ruhát már nem kellett magamra kapni, hisz teljesen felöltöztem éjszaka), és rohantam fel a tetőre. Néhányan már megtalálták a legmegfelelőbb helyet az első „himalájás” felvételekhez, így nem volt nehéz dolgom, csak katt, katt … s örökre az enyém az élmény, a színek, a fénykép rögzítette emlék!

Egyhetes trekking-túra előtt álltunk. Ha a hegyek így fogadtak, akkor mi várhat még ránk? Meg sem próbáltam elképzelni, tudtam, meghatározó utazás lesz.

Nagy csomagjainkat sherpáinkra bíztuk, s nekivágtunk a hegyeknek. Ők fejenként két nagy zsákot vittek hátukon! Ruházatuk egyszerű, semmi légáteresztő kabát vagy más turistáknak kifejlesztett speciális öltözet, ám csak az jöhetett fel egészen a csúcsig, akinek zárt lábbelije volt.

Teraszos rizsföldek, zöldellő hegyoldalakban elszórt falvak kísérték utunkat. Miközben haladtunk egyre feljebb, a meglehetősen szűk gyalogösvényeken osztoztunk a néha szembe jövő helyiekkel. A kisgyermekektől az idősekig mindenki derűs mosollyal fogadta a betanult és büszkén mondott köszöntésünket: Namaste! Az itt élők, persze nemcsak a természet adta viszonyokhoz alkalmazkodtak nagyszerűen, hanem a turisták számának növekedéséből adódó pénzkereseti lehetőséget is igyekeztek a maguk hasznára fordítani.

Stabil átkelők híján ahhoz, hogy a hegy egyik oldaláról a másikra jussunk számtalan lépcsőfokot kellett le-fel megtenni. A patakokat olykor köveken egyensúlyozva, néhol függőhidakon átsétálva tudtuk magunk mögött hagyni. A kopott lépcsők óriási igénybevételnek vannak kitéve. Nem csak a turisták bakancsai (a helyiek által hordott vietnámi papucs lényeges hátrányban van e „versenyben”), hanem az öszvérek súlyos lábnyomai miatt is. Szerencsére, több helyen friss javításokkal is találkoztunk. Az öszvérek, a Himalája kamionjai. Visznek mindent, amit a hátukra kötnek: élelmiszer, nyersanyag, gázpalack stb. Élükön a főkolompos, ez szó szerint értendő. Ha meghallottuk, máris félreálltunk szabad utat biztosítva a szállítóbrigádnak. Koncentráltunk minden lépésnél, nemcsak azért, hogy el ne tévesszük, hanem azért is, hogy ne felejtsünk el időnként felnézni, a bennünket körülvevő gyönyörű hegyekre!

Amikor a fáradtság jelét véltük felfedezni egymáson, megpihentünk a legközelebbi úgynevezett lodge-nál (túrázók részére kialakított szállások, teázó-étkezési lehetőség) erőt gyűjteni, egy ’lemon tee’-t inni, majd tovább haladni.

Esténként jólesett kibújni a bakancsból és ahol lehetett, zuhanyozni is. Az első napokban még izgatottan bújtuk az étlapot, mit is válasszunk. De elég hamar hozzászoktunk a nepáli konyha nem túl változatos, egysíkú, ám annál táplálóbb ételéhez: Dhal bhat-hoz (lencse főtt rizzsel). Megfigyeltem, helyi túravezetőnk, ha velünk étkezett, akkor hozzánk hasonlóan evőeszközzel tette, azonban, ha a sherpákkal, akkor helyi szokás szerint, kézzel.

Egy alkalommal a vezető sherpa, a kisfőnök maga mesélte, – mélységes tisztelettel – hogy korábban gurka harcosként szolgált. („A bátorságukról és elszántságukról méltán híres gurkák már néhány száz éve tagjai a brit haderőnek. Úgy tartják, hogy a kukrit, amely egy hajlított pengéjű kés, ha egyszer kihúzták tokjából, nem kerülhet vissza anélkül, hogy ne ontottak volna vele vért.”)

Ahogy közeledtünk a kitűzött célunk felé, úgy változott a növényzet. Eltűntek a megművelt földek, helyettük erdők, majd kopár hegyoldalak, lezúduló patakok látványa tarkította a tájat. „Csúcstámadásunk” előtti napon, a négy napja tartó túránk célállomását meglátva, nem is sejtettük, hogy mennyi, felejthetetlen pillanatot fogunk itt átélni. Ebben a magasságban (3700 méter) jóval hidegebb volt, így jól esett már késő délután beülni a közös melegedőbe. A helység belehelése nem volt hatékony részünkről, hamar elkezdtünk fázni. Ezért a vacsora előtt a másnapi túrára, - mintegy akklimatizációs felkészülésként -, tettünk egy közös sétát. A gyorsan mozgó felhők eltűntek és az aranyló napsugarakba burkolózott hegyek látványával térhettünk vissza. Eddigi legemlékezetesebb fogmosásomra is itt került sor. Álltunk egy nagy, jéghideg, vizes hordó előtt és kémleltük a kristálytiszta eget. Nem is vettük észre, milyen hideg a víz, csak élveztük a határtalan szabadságot, hogy milyen szerencsések vagyunk. A várva várt csúcstúrára gondolva és a fejfájásom elmúlására várva próbáltam elaludni.

Az éjszaka éppen a hajnal felé vette az irányt az ABC-ben (Annapurna Base Camp 4130 méter), amikor felébredtünk. Korom sötét volt. Csillagok ezrei ragyogtak felettünk. Az az érzésem támadt, itt jóval több jutott az égre, mint nálunk. Fejlámpánkkal felszerelve, mint apró szentjánosbogarak indultunk a szentély felé. Létezik a csöndnek fokozata? Igen. Éreztem a súlyát. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni azt a fajta mélységes csöndet, a hóval borított hegyek közvetlen közelében. Visszavonhatatlanul pirkadt. A fények és vele együtt az érzések percről percre erősödtek. A Machapuchare szent hegye mögül, egyszerűen, nemesi pompával, légiesen előbukkant a Nap. Jó reggelt! Újra itt vagyok! Ezúttal ismét csodát művelt. Szikrázó fénye beragyogta a hegyeket és mindannyiunk emlékezetébe végérvényesen belevéste magát.

Azóta, ha reggelente süt a Nap, mindig a nepáli napfelkelték élményével kezdődik a napom!

Fotózta, átélte és írta: Nyilas Judit