Libanon: a Kelet kapuja, a Nyugat ablaka

Mielőtt még a nyilászárók végtelen világába süllyedne gondolati szinten a kedves olvasó, kísérletet teszek megmagyarázni a fenti korántsem frappáns, de annál találóbbnak ható kijelentést.

Aki ebben a posztban véres túrasí kalandokat keres, csalódni fog. Most egy kis kultúrturista freeride következik a történelem és térségi poltika végtelen havas hegyoldalain.

Libanon egy közel 5 millió lakosú tengerrel, magas hegyekkel és sivataggal körbeölelt ország, szomszédai a baráti Szíria és a nem kevésbé támogató jellegű Izrael.

Mindkét szomszédra igaz, hogy az elmúlt évtizedekben kisebb-nagyobb látogatást tettek hadseregük révén az országban és általában romokat, lövedékeket és humanitárius katasztrófát hagytak maguk mögött. Úgy tűnik a haditurizmus már csak ilyen, és ilyen is marad.

Látogatásaiknak, no és az országban működő fegyveres klubboknak (ilyen pl. a Hezbollah és a Fatah) köszönhetően a stabilnak mondható bankrendszerrel, különleges turista célpontokkal és rendkívül kellemes klímával rendelkező ország hazai összterméke néha 10-15 %-al nökeszik éves szinten, majd 20-30%-al csökken egy másikban.

A korábbi hadi roadshow-k másik hozadéka, hogy az országon kívül, főként Latin-Amerikában több millió libanoni keresztény él, sokan már generációk óta.

Keresztény, igen. Merthogy egy ősi keresztény populáció népesíti be az ország középső és hegyvidéki területeit. Miközben az ország 95%-a arab, a lakosság 27 %-a maronita, vagy más felekezetű keresztény.

Ab ovo.

Libanonban kezdődik az emberiség története. Hiszen a termékeny félhold nyugati szeglete fontos csomópontja volt az elmúlt pár ezer évben a kelet-nyugat irányú kereskedelemnek. Itt alakult ki néhány tényező, mint pl. a mezőgazdaság és a pénz, ami valahogy azóta is meghatározó része életünknek. Az éghajlat azóta bár sokat változott, még mindig kedves más iparágaknak is, mint például a turizmusnak és a már említett hadigazdaságnak.

A tengerparti Byblos (Gebal, Jbeil), ahol volt szerencsénk egy egyetem kertjében tölteni egyik éjszakánkat, egy 7000 (!) éve, folyamatosan lakott település. A múlt pora csikorog cipőnk alatt kóbor sétáink során. Bocs.

Szittyabőrbe burkolt őseink még csattogó lepkével kergették a sztyeppei lovak ük-ük apáit, amikor errefele már kőböl építettek városokat. Persze azóta jól behoztuk őket (gulyás, puszta, zimmer frei, médiatörvény és VV Szandika), de azért mégis.

Egy kitérő: Tekintve, hogy annak idején az egyiptomi papirusz szállítmányokat itt pakolták át a görög világba menő hajókra, a város neve összekapcsolódott egy azóta igen elterjedté vált könyvével a Byblos-byblos-i papirusz-Biblia metamorfózis során. Mindazonáltal a városnak ekkor már ötezer évnyi múltja volt.

A főníciaiak hozták el számunkra a vizi kereskedelmet és navigációt (Navigare necesse est, ahogy a latinra fordított ókori mondás tartja). Jobb dolguk híján állami szinten kezdtek krikszkrakszokat gyártani és használni, és mivel ez bevált, gyorsan el is terjesztették a mediterrán régióban. Létrejött a térségben az ábc és az írásbeliség, amit a görögök, etruszkok, majd a latinok is átvettek, és ami nélkül most nehezen írhatnám ezt a blogot.

A főníciaikkal elterjedt a pénz és a kereskedelem, és megszülettek a Földközi-tengeri kolóniák, kereskedelmi útvonalak, amik aztán két ezer éven át határozták meg a a térség mindennapjait és a divatot.

"Carthaginem esse delendam."

Ahogy ezt Cato, a kifejezetten latinos műveltségű hisz ez volt az anyanyelve római államféfi is megmondta, a dolgoknak egyszer végük kell, hogy szakadjon. Már az ókorban is sokan komoly fantáziát láttak más népek és kultúrák módszeres leigázásában, így a kánaánban hosszabb-rövidebb látogatást tettek a perzsák, Sándor, a nagy, aki Tyrost, a második legnagyobb főníciai várost, bizonyára nagy fokú tetszése jeléül porig rombolta. Speciel Karthagó sem járt sokkal jobban, mikor ifj. Scipio sóval hintette be az város romjait.

A következő évszázadokban az egyiptomiak, perzsák, asszírok, görögök, rómaiak, arabok, mamlukok, keresztesek és az ottomán srácok is tiszteletüket tették a mai Libanon területén. Az utóbbiak 400 éves uralma után az I. világháború végén francia mandátum alá került az ország, így a francia nyelv és kultúra mély gyökeret ereszt a libanoniak életében.

Equlibrium instabile.

1943-ban Franciaország német megszállása után Libanon függetlenséget nyer. Az államalkotó vallások egyenlő képviselete céljából az állam mindenkori elnöke maronita keresztény, miniszterelnöke szunnita, a parlament elnöke síita, míg a helyettese görög ortodox. 1948-ban Izrael állam kikiáltása után más arab országok mellett Libanon is harcba száll. Az 1949-ben véget érő katonai csetepaté után az ország egy új szomszéddal és sokezer palesztin menekültel találja magát szembe. A palesztin menekültek és leszármazottaik (kb. 400 000 fő) a mai napig menekülttáborokban élnek Libanonban.

A viszonylagos prosperitás évei után 1975-ben kitör a polgárháború Libanonban, ami 1990-ig tart. A háború teljes pusztulást, szegénységet 150.000 halottat, 200.000 sérültet, a lakosság egy ötödének elmenekülését hagyja maga után.

Tekintve, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet otthonának tekintette Dél-Libanont, és innen intézett támadásokat Izrael ellen, a zsidó állam is jó párszor elfoglalta a polgárháboró sújtotta országot.

A vallás-gazdasági ellentétből pusztító háborúba torkolló konfliktus a színfalak mögött még most is érezteti hatását. A Bejrútot a háború során kettészelő Green Line még mindig ott van a városban: ha nem is kézzelfoghatóan, de fejekben minden bizonnyal. Amikor egyik nap étterembe megyünk a zsongó beirúti éjszakában, arra a kérdésemre, hogy hol van az intézmény, annyi választ kapok: odaát. Odaát az iszlám világban, odát a vonalon túl.

Carpe diem és a dekadencia diszkrét bája

A mai Libanon izgalmas kettőséget mutat. Az utak tele méregdrága luxusautókkal, a város hömpölyög, az éjszakai élet fényében Budapest egy elhagyatott moldáv bányafalunak tűnne.

Mindazonáltal az emberek a luxus ilyen irányú megnyilvánulása mellett sok esetben szegényes lakásokban tengődnek. A 2006-os pár hetes háborús események megingatták sok fiatalnak a kiszámítható jövőbe vetett bizalmát, így a mindennapok minél intenzívebben való megélése a személyes jövő építése elé kerülhetett a preferenciasorban.

Az elmúlt pár évben azonban megint ugrásszerű fejlődésnek indult az ország, olyannyira, hogy 2009-ben a New York Times Bejrútot az első számú turisztikai célpontnak nyilvánította. A külvárosok szemétben úsznak, míg a felújított belváros tisztaságával, épületeivel bármelyik nyugati nagyvárossal versenybe szállhatna.

A régi piac területén felépült bevásárlónegyed építészetileg, esztétikailag is párját riktítja. A fényárban úszó kirakatokban láthatjuk a legújabb Porschétől a DolceGabana 1.5 millió forintos kiskosztüméig a luxus különböző megnyilvánulásait.

Libanon szépsége mindazonáltal a páratlan természeti adottságaival lesz teljes. Következő írásunkban bemutatjuk, hogy milyenek a hegyek, miképpen látszódik a Földközi-tenger a havas gerincekről, és milyen is résztvenni egy nemzetközi túrasí versenyen.