Kolumbia, avagy rabul ejtésem az őserdőben

Nem tudom, mikor éreztem magam ennyire jelen a pillanatban. Mintha megállt volna az idő, tisztán érzékeltem a tüdőmnek oly jóleső levegőt, az eső illatát és a határtalan zöldet. Rousseau, Osho és Echardt Tolle most büszkék lennének rám.
Ott álltam a nyitott táborhely egyik hanyagul összeeszkábált gerendájának dőlve. Néztem, ahogy feltartóztathatatlanul ömlik az eső, mindent betöltő zaját néha egy-egy mennydörgés szakította félbe. Mintha soha nem akarna elállni, úgy tűnt, hogy a sűrű vízfüggöny lassan vízbe borít mindent.

Arra eszmélek, hogy nem hiszem el ezt az egészet. A kolumbiai dzsungel közepén újra és újra emlékeztetnem kell magam arra, hol is vagyok és hogy kerültem ide. Pedig manapság igazán nem elérhetetlen egy-egy távoli kontinens, az elhatározás mellett legyen pénzünk vagy csak jó nagy adag szerencsénk: a repülőn az orrsövényműtétre szoruló szomszédunk kínosan szoros társaságában néhány film után, s műkajától elnehezülve máris egy messzi világrész levegőjét szippanthatjuk magunkba.

De itt valahogy mégis egészen más. Ide csak kevesen jönnek. Főleg magamfajta, egyszerű hátizsákos kalandkeresőket látok, akiket nem a véletlen, hanem a tudatos választás vetett erre a Teremtő háta mögötti vidékre. Mintha a tehetősebbek csapata kizárólag csak a Machu Picchutól az Iguazuig terjedő térképrészletet vágták volna ki a Dél-Amerika atlaszból. Pedig érzem, hogy ez a hely is slágergyanús, csak egynehány esztendő kérdése, hogy jó híre elterjedjen és megkezdődjön a nagyüzemi turizmus.

Az Elveszett város felé igyekszünk, amely négynapi járóföldre esik a legközelebbi településtől. Itt még egy utolsó jéghideg sör emlékeztet a civilizáció egyre halványuló határára. Erre az útra azonban elég lesz egy kis hátizsák, melynek tartalma egy váltás ruha, az alapvető tisztálkodási szerek, fejlámpa, valamint egy darab, a moszkítókat elűző helyi szappan. Napközben szűk ösvényen haladunk, a filmekből ismert legvadabb dzsungel itt már valóság, amelynek minden mozzanatában az Élet tükröződik vissza: madarak éneke, millió apró zörej, a levelek zizzenése, láthatatlan állatok hangja.

Sziklákon ugrálva, a magas páratartalomtól izzadtan gyalogolunk. Olyan az egész, mintha egy kalandparkban volnánk: bakancs fel, bakancs le, nadrágunkat combközépig felhajtva, mezítláb újabb folyókon gázolunk át. Akár azt is állíthatnám, hogy az akadálypályaszerű terepen, néhol sárban dagonyázva örömmel fedezzük fel újra magunkban a bennünk élő gyermeket. Mocskosak vagyunk és boldogok, mint egy rockfesztivál közönsége eső után.

A pihenő alatt a machétával felszelt, mézédes ananászt kóstolva elismerően bólintok, s rögtön egy kissé szabados jelző kíséretében megállapítom, hogy ízével (semmi esetre sem) vetekedhet a 100%-os Hey-Ho gyümölcslé. A következő jelenetben már indián kisgyerekek fürdőznek a sekély folyóban. Az útszélen nemsokára a törzs viskói mellett haladunk el, amelyek előtt fehér vászonruhába öltözött Cogi öregasszony egyszerű batyut kötöget. A lábunk előtt nagyra nőtt levélvágó hangyák céltudatosan menetelnek a jobbra-balra imbolygó levéldarabkák alatt. Az egyik gyümölcsfáról guavát szakítunk le, húsa fanyarul roppan szét a fogaink között.

Az út alatt erősödik bennem az érzés, hogy ez az évszázadok óta látszólag primitív és egyszerű világ a legszebb kincset rejtegeti és amitől minden erőfeszítésünk ellenére is egyre távolabb kerülünk. És ez nem más, mint az idő. Az állandó változás e helyen békés és magától értetődő. Itt nincsenek hiábavaló harcok az öregedés barázdáival, nincs szemránckrém és botox, az aggkor még értéket képvisel. Az életvég, amelyben inkább magunkat, mint az elmenőt siratjuk, nem tabu, s az elmúlás természetes folyásában az indiánok hite szerint mindig ott kezdődik valami új.

Kora délután érkezünk meg szálláshelyünkre, ahol a sorjában felaggatott függőágyak közül választunk magunknak egyet, majd a tusolónak keresztelt tákolmányban - miután ellenőriztük nem tartózkodik-e odabent egy házszámot tévesztett tarantula pók - hideg zuhannyal csökkentjük testünk emelkedett hőfokát. A nyugati ember már el sem hiszi, hogy létezik élet fürdőszoba nélkül is, s hogy a dzsungelélet szokatlan körülményei között ez a „szegényes filmkocka” lesz majd az egyik olyan pillanat, amit annak teljességénél fogva a legkedvesebbek között őriz meg az emlékezet.

Míg a nap során többször átizzadt ruhák felsorakoznak a szárítóköteleken, lassan besötétedik. Néhány gyertya fénye és az edények csörömpölése jelzi a vacsora közeledtét, a fejlámpás alakok a faasztalok köré gyűlnek. Mindez azonban halk rezzenésnek hat az őserdő éjszaka felélénkülő hangzavarában. A természet fesztiválzenekara ugyanis megkezdi szokásos esti előadását, mialatt a szorgos hangyák nyugovóra térnek.

A függőágyban csecsemőpózba süppedve kortalannak érzem magam, ahogy ezt a szimfóniát hallgatom. Bármennyire is vártam, most mégis sajnálom, hogy holnap megérkezünk az Elveszett Városhoz, ahol majd hamarosan véget ér életem egyik legnagyobb kalandja.

Valakinek a szabadesés, valakinek a 66-os úton motorozás – nekem a dzsungel. Ugyanaz az érzés, különböző utakon. Az őserdőben töltött napok során teljes szabadságélményt élhettem át – most mégis úgy érzem, Kolumbia rabul ejtett. Ez a szabadság fogsága. Sosem szabadulhatok tőle.