Kelet-Törökország és az Ararát megmászása

Már magasan áll a Nap, mikor felébredek. A repülőn ülök, alattam a Van-tó 1719 m-en elterülő három és fél balatonnyi türkizkék víztükre csillog, és balra tőlem egy hófoltos vulkáni kúp emelkedik: a Süphan 4058 m magas csúcsa.

A tó keleti partján a gép hirtelen ereszkedni kezd, és a fentről is igen rövidnek tűnő kifutópályán landol Van városának határában.

Gyors csomagkeresés – ami itt nem nehéz, mivel Van archaikus repterének egyetlen csomagszállító futószalagján könnyen előkerülnek a nagy zsákjaink.

Van városa ma egy kaotikus keleti betonváros: köszönhető ez annak, hogy a város függőkertjeit, öntözött földjeit megteremtő örmény őslakosságot 1916-ban Enver-pasa utasítására a Szír-sivatagba deportálták, ahol - akik túlélték az idáig tartó szörnyű utazást - nemes egyszerűséggel szomjan haltak. Mindezek után néhány évre még egy földrengés is sújtotta a tóparti várost, aminek következtében romba dőlt az összes, a háborúban épen maradt épület. A pusztítás oly mértékű volt, hogy a települést soha sem építették újjá: a mai város is csak kissé távolabb a tótól, az egykori termőföldek helyén épült fel. A régi városból csak néhány romba dőlt templom, és néhány dzsámi  maradt, na meg a 3000 éves fellegvár, amelyet még az Urartui-birodalom idején építtetett I. Szarduri urartui uralkodó, fővárosa fölé. A vár még mai is áll, állnak a sziklafalba faragott sziklasírok, és állnak azok az ókori vízvezeték-csatornák is, amelyek a nyár közepén is hófoltos hegyekből vezetik le a mai napig az olvadékvizeket a városba.

Alig 80 km – ez Törökországban nem nagy távolság – Hosap, amely szintén megér egy kitérőt. Itt, félsivatagos hegyvidék közepén építették fel a környék legszebb sziklavárát, amelyet a legenda szerint Mahmudi Süleyman kurd vezér épített. De a vár olyan jól sikerült, hogy a török uralkodó levágatta Süleyman kezét, nehogy még egyszer ilyen erős várat építsen. Süleyman fél kezéért megérte felépíttetni ezt várat, amely csipkézett erődfalaival, sziklabércre épített bástyáival, sötét föld alatti átjáróival valóban olyan, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna elő.

Innen nem tudunk tovább menni kelet felé: az út le van zárva, hadműveleti terület. Pont most újultak ki a Zagrosz 3-4000 m magas csúcsai közt a harcok a kurdok és a török hadsereg között. Bár kiújulásról nem is beszélhetünk, ugyanis sohasem fejeződtek be. A török hadsereg állandó jelenlétével, razziájival folyamatosan figyelmezteti a helyieket, hogy ki is az úr a vidéken. Ennek ellenére a kurdok ellenállását nehéz megtörni, főleg úgy, hogy a terület 95 %-a hegyvidék, amit lehetetlen a modern katonai eszközökkel ellenőrizni. A kurdok ezért úgy tartják: a völgyben a török hadsereg, a hegyekben a kurdok az urak.

Visszaindulva nyugat felé, megállunk Cavustepénél. A vár egy völgytalpból kiemelkedő hegycsúcson magasodik. A hatalmas kövekből összerótt falak között még ma is könnyen felismerhetjük az egykori épületeket, magtárakat, utcákat, sőt, a szennyvízvezetékeket is. Holott II. Sarduri urartui uralkodó több, mint 2700 éve építtette!

Cavustepétől már csak bő fél óra a Van-tó déli partján fekvő kempingünk, ahol a göcsörtös fák között felállított asztaloknál az elmaradhatatlan tea, na meg néhány palack Efes-sör kíséretében eszegetjük a sült darekhet, avagy a Van-tó speciális heringfajának olajban sült egyedeit. Valószerűtlenül csillagos az ég: itt még alig ismert jelenség a fényszennyezés.

Reggel jónéhány erős teával próbálunk magunkba életet lehelni az előző este elfogyasztott Efes-ek és rakik után. Lassan gyűlik a nép, és megtelik a hajó, ami átvisz minket a szomszédos Ahdamar-szigetére. Itt épült a X. században az örmények egyik legszentebb temploma, a Szent Kereszt Templom, amely ma szépen felújítva – az örmények elűzése után is – a környék egyik legfőbb idegenforgalmi vonzereje (persze itt a nagy turistaforgalom napi néhány tucat embert jelent). Valóban nem rossz hely: a türkizkék tóból kiemelkedő sziklaszirten áll a vörösesbarna kőből épült templom, melyet gyönyörű faragványok díszítenek, szó szerint tetőtől talpig.

Ahdamar után a hegyek közé szorul a part menti országút. Öntözött földek, kaszálók, nyárfasorok húznak el mellettünk, na meg az elmaradhatatlan katonai ellenőrzőpontok.

Tatvan városa a tó nyugati partján elég steril; de nem ezért jöttünk ide. A város felett magasodik a Nemrut-hegy, aminek a kitöréséből származó láva gátolta el a pleisztocénban a Murat-folyó völgyét, ezáltal felduzzasztva a Van-tavat.

A kitörés után visszamaradt kalderában felgyűlt az esővíz, és gyönyörű tavak jöttek létre. A legnagyobb, mélykék színű tó félhold alakú, és hideg vizű. Mellette fekszik egy kisebb méregzöld tavacska, amelyet viszont hőforrások, forró széndioxid feltörések táplálnak, ezáltal a vize langyos. Egy horpadással arrébb pedig egy vörös-fekete árnyalatokban játszó tavacska lapul, aminek a vize enyhén sós és savas.

A kaldera majd háromezres pereméről az alkonyati órákban ereszkedünk le éjfekete obszidián-tömbök között a langyos tóhoz, ahol még belefér egy úszás is.  

Reggel a tóparton a fű zörgése kelt. A természet páncélos tankjai közelednek, mérhetetlen szuszogással-csámcsogással: kihízott szárazföldi teknősök kajtatnak kaja után, és valami miatt a sátrainkat szúrták ki.

Reggeli után Ahlat felé vesszük az irányt. Ez volt a szeldzsukok korai fővárosa. És bár a hajdani városból nem sok maradt, viszont a temető gyönyörűen faragott kőmonolitjai mai napig őrzik a dicső múlt emlékét.

A délutáni órákban érkezünk meg Adilcevaz öntözött oázisvároskájába. A tóparti várost turisták nem látogatják, csak néha esik be egy-egy elvetemült magunkfajta utazó. Így persze nagy feltűnést is keltünk európai ábrázatunkkal, a „helómiszter-havarjú” helyi gyerekek nagy örömére. A kurd helyi gyerekek határozottan jó fejek, nem akarnak letarhálni (ebben különböznek a „helómiszter mani-mani” gyerekektől, melyekkel a nyugati, turistásabb helyek jellemző jelenségei). A feltűnés nem marad el a városka egyetlen kifőzdéjében sem, kitüntetett figyelemmel kísérik a helyi arcok dönereink elkészültét. Láthatólag nincs idegenforgalom, pedig van mit nézni: a város felett egy sziklabércen emelkednek egy urartui erőd romjai (ma ez sajnos lezárt katonai terület), van egy 13. sz-i medresze (korániskola), illetve egy szintén közel 800 éves dzsámi, melyet 12 kupola fed, és amelybe – bár az elmúlt 10 évben jártam erre többször is – soha nem lehet bejutni. És itt a tó, amelynek szódás, nátrium-karbonátos, tehát enyhén lúgos vizében érdemes fürödni egyet a szomszédos homokos strandon. Persze a  férfiak és nők szigorúan külön helyen! A férfi részen mindenki köszönget, mintha régi ismerősök lennénk, a női részen (a lányok elmondása szerint) szintén régi barátnőként fogadják az idelátogató európait, és elcsodálkoznak rajtunk, hogy tudunk úszni. Megdöbbentő, de az egész strandon rajtunk kívül senki sem tud úszni! Hát igen, egy nomád gyökerű társadalomban – főleg ahol még nem vész távoli múltba a nomadizálás – az úszás fölösleges tudomány (volt).

Adilcevaz egy egyetemmel is rendelkezik, ennek köszönhetően sok a fiatal.  Ebből fakadóan - bár kisvárosról van szó - mégis található egy Efes-logós söröző, tehát egy kocsma! Ez egy muszlim világban, mint amilyen kurdisztán (még ha nem is hódítanak a szélsőséges vallási irányzatok) ritkaságszámba megy, főleg vidéken.

Míg a többiek elugrottak sörözni, addig én kiültem az alkonyatban egy teaház elé az utcára, és hallgattam a müezzin imára hívó, mindent betöltő énekét.

Amúgy a müezzint nem lehet nem hallgatni. Elalvás közben este  11-kor erre riadunk, de hajnal 5-kor sem rossz újra erre kelni. Az ének betölt minden utcát és teret, betölti az emberi életet reggeltől estig, a születéstől a halálig, erre reggelizünk, és erre vacsorázunk, ezzel kelünk és ezzel fekszünk, és néhány nap múlva már annyira az életünk részévé válik, mint itthon a harangszó (valószínű, egy muszlimnak meg ez lehet a zavaró nálunk).

Akklimatizációs túra – a Süphan 4058 m

 Reggel – megelőzve a müezzint – hajnalban kelünk. A reggeli Nap első fényei már 2200 m magasan érnek utol, a Süphan oldalában. Meglepő tájkép fogad: az idei bő csapadéknak köszönhetően virágtenger borítja itt, a félsivatagos sztyepp közepén a hegy oldalát. Elindulunk fölfelé, a hósapkás csúcs irányába. Mire a Nap már magasan jár, mi csúcstömb oldalában kapaszkodunk fölfelé, kőgörgetegeken, hómezőkön keresztül. Délután kettő, és mindenki a csúcson áll. Alattunk, 2300 m-el lejjebb a Van-tó türkizkék vize, és végestelen-végig hullámzó, gyér fűvel borított, kopasz hegyek. Szinte látszik, hogy a Föld gömbölyű, hiszen innen fentről domborúnak hat az egész világ, még a tó víztükre is. Elindulunk lefelé. A poros vulkáni salakon gyorsan le lehet szaggatni, így csak néha állunk meg egy-egy virágfotózásra, hiszen a sárga, a lila és a kék minden árnyalatában pompázik a hegyoldal.

Másnap reggel kényelmes kelés után elindulunk tovább a Van-tó partján keletnek, és megcélozzuk a 2654 m magas Tendürek-hágót. Sorban hagyjuk el a kisebb-nagyobb öntözött településeket, nyárfasorokat, smaragdzöld földeket. Útközben még megállunk a Muradiye-vízeséseknél: egy hatalmas mésztufa-gátnál, ahol a Bendihama vize hatalmas robajjal a mélybe zuhan.

Délutánra már Dogubeyazitban, az Ararát lábánál vagyunk. 

Tetszett a cikk? Eljuthatsz ide az Eupolisszal...