Halottégetés a Bagmati partján, Nepál, Kathmandu

Kathmandu gyakran hasonlít egy kifordított emésztőrendszerre, az emberi tevékenységhez kötődő - civilizált világunkban kínosan leplezett- aspektusai a nyílt utcán zajlanak, a megfelelő zajjal és illatokkal körítve. A legmegdöbbentőbb mind közül a hinduk számára természetes, az elmúláshoz kötődő folyamat: a halottak elégetése a szent folyó partján.

A leprások utcai kéregetését, az utcán alvók átlépését egészen gyorsan megszokjuk Kathmandu tereit, sikátorait járva. De a halottégetés az valami elemi erővel hat a modern világ steril környezetéből érkező idelátogatókra. A halott alatt ropogó máglya, a pörkölődő hús és haj, köröm jellegzetes szaga viszont minden egyes újabb alkalommal arcul üt engem is, pedig már tudom, mire számíthatok.  A reptérhez közel elhelyezkedő Pasupatinath szentély melletti folyószakaszt használják évszázadok óta a rítus helyszínéül.

A szertartás akár több óráig is tarthat: az első lépés, hogy a színes (ha nő) vagy fehér (férfiak)  lepelbe csavart elhunytat rituálisan megmosdatják a szent Bagmati folyó szürkén mocskos, szeméttel és virágfüzérekkel teli vizében. Festékáldozattal kenik be a testét, majd visszacsavarják a lepelbe és a külön neki épített máglyához viszik, amit többször körbejárnak vele. A gyászoló család többségében férfi, nők csak a legközelebbi hozzátartozók közül vesznek részt az égetésen. Az arcokon nem tükröződik fájdalom, csak az elhunyt gyermekei sírnak, a többiek egykedvűen veszik tudomásul azt, hogy valaki elmúlt az árnyékvilágból: stabil  hitük a lélekvándorlásban teljesen megnyugtatja őket. A halottat virágfüzérekkel és festékkel, rizsszemekkel borítják el, majd fákat helyeznek a máglyán fekvő testre, és szalmát dugnak közé a könnyebb gyulladás végett. A halottal kapcsolatos tevékenységeket egyébként az erre hivatottak végzik, fehér ruhában, a családtagok néha besegítenek.

A rítusok befejezése után meggyújtják a fák alját, a szél felkorbácsolja a lángokat, a pernye magasra repül, és fehéres, szürkés, fojtó füsttel száll az ég felé a pörkölődő emberi test égésterméke. A szentély környéke egyébként hemzseg azoktól, akik az ide igyekvők áhítatából és adakozó kedvéből próbálnak megélni: számtalan majom ugrál mindenfelé, az emberi fajt pedig a  hiányos végtagokkal és arccal rendelkező, leprában szenvedő kéregetők képviselik, őket  kell többször elkerülnünk. Itt csoportosulnak a  koldulásból élő szent emberek, a szádhuk akik minden földi javuktól megszabadulva, szinte teljesen meztelenül, de arcukon idült mosollyal szemlélik a turistáktól színesebb világot. Tanulságos az a könnyedség, anyagi terhektől megszabadult világnézet,  ahogy ezek az emberek elengedtek mindent, kicsit furcsán érezzük magunkat: a mi repülőjegyünk árának feléből az egész falujuk elélne egy évig. Zavartan szorongatjuk drága fényképezőnket, feszengünk értékes túrafelszereléseinkben: mintha egy földönkívüli szemlélné félelemmel vegyes viszolygással a valódi Föld lakóit. Aztán visszatérünk a Bagmati partján lassan hamvadó halottat szemlélő, hétköznapi ruházatú nepáliakhoz: ők sem csinálnak túl nagy ügyet egykori szerettük elfüstöléséből, a hamvait a szemetes folyóba seprik, ahonnan a koldus-gyerekek egy madzagra erősített mágnessel próbálják kihalászni a halott testére szórt aprópénz darabjait.

Teszik ezt vidáman hancúrozva, nagyokat nevetve, pedig a világ egyik legszegényebb országának, Nepálnak is a legalsó társadalmi rendjébe tartoznak, egy olyan kategóriába, ami alá nagyon már nem lehet süllyedni- az utcán élnek, annak adományaiból és a tehetősebbek hulladékának átválogatásából próbálnak megélni. Mégsem látom rajtuk azt a kilátástalanságot, mint itthon, tömegközlekedés közben néha elkapott tekinteteken, a reggeli Budapest munkába siető forgatagában. Miért is siránkozunk mi annyit? Ha egészségesek vagyunk, van családunk, és barátaink, van hol álomra hajtani a fejünk, szabadon mozgunk az országunkban és azon kívül, van e gazdagabb nálunk? Mi lehet a nepáli gyerekek mosolyának titka? Sok okos dolognak jut nyomára az, aki ezen elgondolkodik...