Gyalog Párizsban... második rész

Tovább indultam. Volt egy térképem, amit még a reptéren szereztem. Csajos térkép, rózsaszín volt, és a híres építmények rá voltak rajzolva. Az útvonalam a következő volt. Eiffel-torony - Invalidusok dómja - Pont d’Alexandre III. - Concorde tér - Tuleiriák kertje - Louvre. Ha ezt sikerül teljesítenem, már nyugodt szívvel megyek haza. Hogy még hangulatosabb legyen a sétám, Michael Bublé dalait hallgattam közben. Illetve egyszer átváltottam Adele-re, mivel az énekesnő Someone like you című dalához a klipet a Pont d’Alexandre III. hídon vette fel, gondoltam mókás lesz, miközben átsétálok a hídon, ezt a dalt hallgatom. Persze megállás nélkül fotóztam, bevallom, akkor még nem volt fényképezőgépem olyan, amilyet szerettem volna, ellenben az iphone-om kiváló képeket csinált, Pali beállította nekem az egyik kedvenc fényképezési módját, és végig azzal örökítettem meg a pillanatokat. Ezért a képek kissé különc stílusa. Szerintem éppen elkapta azt a hangulatát a városnak, amilyen valójában volt.

Nem tudtam megkülönböztetni, ki a turista, és ki a helyi lakos, csak olyan tipikus dolgokból, mint kinél van fényképezőgép, és ki az, aki öltönyben sétálgat. De ennyi. Itt a helyiek is épp úgy rácsodálkoznak nap, mint nap a város szépségére, mint mi. Ezt a két órás sétámból is le tudtam szűrni. Sikerült teljesítenem a távot, még maradt is némi időm, miután hanyatt és hason fekve is megörökítettem az üvegpiramisokat. Az ilyen mértani pontosságú építményeket nagyon jó szögekből is le lehet kapni, nem csak telibe. Kicsit eljátszadoztam, páran lehet nem néztek éppen normálisnak, de a zenétől ugyebár nem hallottam semmit. Visszamentem a Szajna partjára, és leültem a korzóra. Úgy éreztem, itt a helyem. Nekem egyszer élnem kell itt. Itt szárnyalt a fantáziám, egy egész könyvet is képes lettem volna megírni abban a pillanatban. Eljátszottam a gondolattal, hogyan nézne ki egy napom Párizsban. Felkelnél, elsétálnék egy kávézóig, olvasnám a napi híreket egy caffée au lait mellett, majd rákeresnék a neten időszaki kiállításokra, elnéznék galériákba. Délben egy könnyed ebéd egy egyszerű de szerethető étteremben, majd szieszta az Eiffel-torony előtt a füvön. Nagy séta, fotózgatás, majd ismét egy kávézó, cikkeket írnék, elküldeném -mondjuk a francia Vogue szerkesztőségébe- majd mikor már rámesteledik a barátokkal elmennék egy jó kis jazz klubba ... Szörnyű volt felébredni, és az órámra nézni.
El fogok késni. És hol a metró?

Visszataláltam a szállodába, villámgyors, nőket meghazudtoló átöltözés, hajrázás, és indultunk is a Crazy Horse-ba. És akkor most egy gyors bemutatás. A Crazy Horse-t 1951-ben alapította egy avantgárdista művész, Alain Bernardin. Ennek a produkciónak semmi köze a Moulin Rouge-hoz, bár voltaképpen itt is táncos előadásról van szó, ahol a főbb szerepekben gyönyörű nők vannak. Mégis egészen más.André fogadott minket, a jelenlegi tulajdonosNŐ. Közel egy órában mesélte el nekünk, hogy a lányoknak mennyire szigorú feltételeknek kell megfelelniük, hogy nem elég csak a tökéletes test, egy olyan szexepillel, kisugárzással kell rendelkezniük, amit a franciák csak így emlegetnek: ‘je ne sais quoi’. Itt nem csupán meztelenségről van szó. A franciák ízlésesek, meséli André, olyan fénytechnikával vannak megvilágítva a táncosok, ami pont csak annyit mutat, ami még egy női nézőnek is tetszhet. Miközben mesélt, szűk folyosókon elérkeztünk a szobába, ahol kétlem, hogy bármelyik nő uralkodni tudott volna magán. Karl Lagerfeld, Jean Paul Gaultier, Louboutin és még sorolhatnám a világhírű tervezőket, akik a műsor fellépő ruháiért, és kiegészítőiért felelősek. Én pedig ott álltam a ruhák, és cipők között. Láttuk azt a kristályokkal kirakott fejdíszt is, ami kizárólag a magyarországi fellépésre készül. Egyszóval egy női oázisban voltunk. Bár ezt kétlem, hogy a csoport férfi tagjai is így élték meg. Alain Bernardin szobájába is bekukkanthattunk, ahol két héttel előttünk még Scarlett Johansson járt a show előtt. De járt már abban a szobában Elvis Prestley, Steven Spielberg, és Madonna is. Volt bennünk egy parányi kétség, főleg, minek után Pali több évtizedes aktfotózás után azt mondta, szerinte nagyon nehéz már úgy bemutatni egy meztelen nőt, hogy az valóban újat adjon a közönségnek az előadáson, vagy utána a fotókon.

Kíváncsian vártuk tehát a Forever Crazy lányait. Nem kellett csalódnunk, a kilencven perces előadás minden pillanata szemet gyönyörködtető volt, és valóban új megvilágításba helyezte a női testet. Pali szerint is. Nem pusztán táncosokról van szó. A lányok egytől-egyig világhírű balettintézetekben tanultak, és az, hogy tökéletesek, hát, lehet kevés is rájuk ez a kifejezés. Egy életre szóló élmény volt, még nekem, nőként is.
A szállodába taxival mentünk vissza, hogy összecsomagoljunk, és hajnalban hazarepüljünk. Egyfelől nagyon boldog voltam, az a délután rengeteg energiával töltött fel. Hiszem, hogy egy ilyen várost az embernek saját magának kell felfedeznie egy térkép segítségével, mert így semmi, és senki nem vonja el a figyelmét. Másfelől viszont szomorú is, hogy vége lett a kalandnak. A repülőn képzeletben még mindig a Szajna partján ültem, és arról az egy hétköznapi napomról ábrándoztam. Egyszer így lesz, ahogyan elképzeltem. Tudom.