Eredetileg teljesen mást terveztem augusztus első hetére, de egy jól irányzott marketing fogás végül eltérített a szándékomtól és a nógrádi dombok, no meg ipari mennyiségű szilvalekvár befőzés helyett a Francia Alpokban kötöttem ki. Persze csak azután, hogy végig hallgattam drága férjem megfigyeléseit, miszerint normális ember nem utazik 14 órát csak azért, hogy felmenjen egy hegyre, hogy aztán lejöjjön róla, nem lóg egy darab dróton 100 méterrel egy szakadék fölött, és nem lakik sátorban, ha nem muszáj, mert a civilizáció egyik legfontosabb vívmánya – közvetlenül az elektromos kenyérszeletelő, meg kávéautomata feltalálása után - a kőből építet hajlékok preferálása.

Francia-Alpok via ferrata túra

9 nap a Via ferrata, rafting és gyalogtúra világában

Aktív kikapcsolódás, igazi adrenalinbomba a javából: az Alpok lélegzetelállító hegyvidékén az ezerarcú Franciaországban. Szívesen kipróbálnád a via ferratát? Vagy már ismered, és újra kacérkodnál egy új kihívással egy jó csapat tagjaként? Elképesztő utak, elbűvölő táj, jó ételek, változatos program. Alattad szédítő mélység, melletted ég felé törő alpesi csúcsok… Ismerd meg határaid! Egy fantasztikus kaland részese lehetsz! A via ferrata szettet, felszerelést irodánk minden résztvevőnek biztosítja.

Élénken bólogattam majd elindultam 14 órát utazni, hogy felmenjek, és lejöjjek egy hegyről, lógjak egy darab madzagon, és sátorban lakjak, bár nem muszáj.

Az első nap valóban intenzív utazással telt, no meg a túratársak megismerésével, ami kivételesen még az én képességeimet sem haladta meg lévén összesen 7-en voltunk (meg a két vezető Cini és Petya) és a hétből két lánnyal már túráztam együtt. Így aztán estére biztonsággal felismertem mindenkit (ez az én súlyos kihívásokkal küzdő arcmemóriám esetén egyáltalán nem lebecsülendő teljesítmény) és több-kevesebb sikerrel a megfelelő neveket párosítottam az arcokhoz.

Az első túranap Valloire-be vezetett, ami szállásunktól mintegy 20 kilométerre, két hágónyira és 30 hajtűkanyarnyira helyezkedett el, így odafelé úton mindent megtudhattunk a nemrég errefelé zajló Tour de France legfontosabb eseményeiről, a francia néplélek sajátságairól, amellyel hajlandó teljes szabadságát arra áldozni, hogy lakókocsizásra alkalmatlan területen lakókocsizzon 3 héten keresztül, azért a felülmúlhatatlan élményért, hogy 2 esetenként 5 percig láthassa elsuhanni a mezőnyt, és persze a pontos időeredményekről 1911-től napjainkig. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindeme ismeretek nélkül sivárnak és kietlennek éreztem az életemet, de Cini lelkesültsége miatt szívesen hallgattam.

A ferráta beszállása 5 perc sétával érhető el, ami nagyon is megfelelt az erőnlétemnek, de ezt csak halkan mondom, mert megfigyeléseim szerint a ferrátás túravezetők szeretik különleges fizikai adottságokat megkívánónak feltűntetni ezt a fajta túrázást, engem meg egy 1200-as szint emelkedéssel megoldható trekking lényegesen jobban igénybe vesz. De pszt!

Maga a ferráta egy kellemes gyakorló terep volt, egyetlen nehézsége számomra, hogy lényegesen lazábbak a kötelek mint akár az osztrákoknál, akár az olaszoknál, ami miatt teljesen szabályos távolságot tartva is könnyedén beleránthattunk az előttünk levő fogásába, aminek lehet, hogy nem örült. Fenn a csúcson egy festői trafóház helyettesítette a csúcskeresztet, de én nem bántam mert lényegesen nagyobb árnyékot adott bármely szakrális jelzésnél. Lefelé egy falucskán(?) vezetett az út, kellemesen slendrián, ámde mégis rendezettnek tűnő házak, udvarok, élhető terek között, amiktől mindig elbűvölődöm, később meg egy vízesést követtünk és már lenn is voltunk kiindulási állomásunkon.
Harmadik napunkat Briancon városában gondoltuk eltölteni, ami arról nevezetes, hogy Európa legmagasabban fekvő kisvárosa, és legalább 12 erőd található körülötte.

Cini, aki nemcsak a kerékpár sport, hanem a katonai létesítmények területén is imponáló magabiztossággal mozog szívesen megosztotta volna velünk e tárgyban is a tudását, de egyre ködösebb tekintetünket látva bele sem kezdett, csak rezignált legyintéssel vette tudomásul, hogy csoportja figyelmének fókuszát elsősorban a házi serfőzdék és a sajtárusok kötik le, az emberiség tárgyiasult történelmi emlékeinek látogatása erősen háttérbe szorult a kulináris élvezetek mellett. Hiába, nyaralunk.

A ferráta pont olyan volt amilyennek szeretem, egy mászóka felnőtteknek, tele kapaszkodóval, lépéssel, és persze gondosan biztosítva ☺ Egyáltalán a derék franciák minden vasat, amit csak találtak bedolgoztak a falba, ha szabadmászásra vágytam nehéz dolgom volt, mert előbb-utóbb mesterséges segítségbe ütköztem, de nem bántam, tökéletes biztonságban teljesíthettük a közel 400 méteres mászást, folyamatosan gyönyörködve a városka és a völgy panorámájában.

Délután Briancon óvárosában csavarogtunk, az eltévedés minden veszélye nélkül, lévén egy fallal körülkerített 3 utcából álló városkáról van szó, de nagyon élveztem. Amennyire nem kötnek le az erődök, annyira szeretek középkori hangulatú városkákban mászkálni és elképzelni az életet pár száz évvel ezelőtt.
Negyedik napunk elvileg pihenő nap volt, ami túravezetőink sajátságos értelmezésben azt jelentette, hogy délelőtt 4 különböző program lehetőséget ajánlottak, délutánra meg hármat. Volt aki belelkesülve Cini Tour-os beszámolóitól nyeregbe pattant, volt aki ferrátázni indult, és volt aki (konkrétan én) a szomszéd faluba kávézni. Egyszerűen nem tudok ellenállni apró városkák főtereinek, ahol a templom szomszédságában egy kapucsinó mellett elüldögélve órákig figyelhetem az ott élők mindennapjait.

Persze a szomszéd falu egy túra úton közelítettem meg, amely végig azon patak mellett vezetett, amelyen délután raftingolni szándékoztam. Hát… az első zubogó után erős kételyek merültek fel bennem az elmeállapotommal kapcsolatban, a harmadiknál arra a meggyőződésre jutottam, hogy erre a vízre kizárólag potenciális öngyilkos jelöltek járnak, a negyediknél meg arra, hogy én nem vagyok az, és lélekben már feladtam a délutáni vadvízi evezést. Aztán amikor visszaértem a kempingünkbe éppen egy virgonc csapat készülődött a vízre szállásra és mind olyan elszántnak tűnt, meg életigenlőnek, hogy végül mégis az evezés mellett döntöttem.

Nem fogok rászokni, de egy próbát mindenképpen megért a dolog, tulajdonképpen a mai napig nem értem, hogy ilyen félelmetes sodrású, ekkora zúgókkal ellátott vízen, hogy volt képes egy szem vezetőnk hat ember jó szándékú segítsége ellenére is épségben lejuttatni minket :))) De végül megoldotta, és azóta nagyképűen legyintgetek minden -Niagaránál kisebb vízesésre- mondván olyanon én már jöttem le csónakkal is :)))
Este közös grillezést csaptunk, amely attrakció étkezési szokásaim (nem eszem húst) felülvizsgálatára késztetett, főleg miután végig hallgattam Petya beszámolóját legutóbbi répa grillezéséről. Végül is grill-kolbász nem hús, döntöttem el :))) Bort és cydre-t meg minden különösebb felülvizsgálat nélkül is iszom, így semmi akadálya nem volt egy remek hangulatú estének.

Utolsó túranapunkon az eddigi legszebb ferrátánkra indultunk, amely végig a Vénéon folyó fölött vezetett. Mi a raftingosokat néztük „ezek nem normálisak” felkiáltással, ők meg minket, hasonlókat gondolva aktuális állapotunkról, majd mindenki elégedetten tovább indult. Maga az út gondosan biztosított volt, néhányszor nehézséget jelentett számomra, hogy a laza kötelek miatt nem tudtam, nem mertem beleállni rendesen a traverzálásba, de végül is átküzdöttem magam mindenhol. Az út közepén egy függő hidacska okozott megtorpanást, a két szál dróton keresztbefektetett lécecskék nem tűntek túl meggyőzőnek, de más választásom nem lévén bátran átkeltem, közben sűrűn fogadkozva, hogy eztán inkább virtuális hegymászással fogom elütni fölös időmet. Most meg persze erről a hídról mesélek mindenkinek, és aki nem elég fürge még a képeket is nézegetheti, ahogy átóvatoskodom rajta. A ferrátát egy nagyon jól hangzó „r” betűs hegymászó technikát alkalmazva –aminek az a lényege, hogy belefogsz a kötélbe és szépen felmászol a falon- fejeztük be. Délután még volt egy rövid mászás, de én arra nem mentem el, egyszerűen úgy éreztem, hogy ehhez a naphoz, ehhez az úthoz nekem már nem tud hozzátenni semmit, inkább megvártam a többieket némi kávézással elütve az időt. (na ja az ellenállhatatlan vonzódásom a főterekhez és a kávézókhoz)

Hazafelé úton már csak egyetlen izgalom adódott, Budapesttől 300 kilométerre megadta magát kisbuszunk és egy kies parkolóban ragadtunk. Mintegy két perc töprengés után szerencsére eszünkbe jutott, annak az egyetlen magyar, ivarérett, busz vezetői kvalitásokkal bíró férfinak a telefonszáma, aki a vasárnap délutánt nem sörözéssel töltötte, hanem készenlétben várta, hogy megmenthessen minket. És így is tett.