Francia Guyana fegyenctelepei

Azon szerencsések közé tartozom, aki járt már Francia Guyanán. A sors fintora, hogy szűk egy évszázaddal ezelőtt nem Fortuna kegyeltjeinek hajói horgonyoztak le a dél-amerikai ország partjainál. 1858 és 1938 között ugyanis a büntetőtelepeiről híres francia tengerentúli megyében mintegy 70 000 ember sorsát pecsételte meg az érkezés - többségük számára nem volt visszatérés.
A rabszolgaság eltörlését követően III. Napóleonnak kapóra jött az ötlet, hogy költséghatékonyságra hivatkozva, a hiányzó munkaerő biztosítására a távoli gyarmatokra deportálja Franciaország parazitáit. Ebbe a körbe az apróbb lopásokért elítélt piti tolvajoktól kezdve a súlyosabb bűncselekményeik elkövetői tartoztak. A módszer alkalmasnak bizonyult arra is, hogy egycsapásra francia állampolgárokkal népesítse be az amúgy meglehetősen színes helyi lakosságot, ezzel együtt végleg megszabaduljon az anyaország persona non grata-itól.

A francia igazságszolgáltatás trükkje rendkívül egyszerű volt:  a „duplázás”  jogi lehetőségével élve azon elítélteket, akik letöltendő szabadságvesztés-büntetést kaptak, még egyszer ugyanannyi időt  voltak kénytelenek a gyarmatokon kényszermunkával tölteni, szülőföldjükre vissza nem mehettek. Ha sikerült is valahogy túlélniük a rájuk váró éveket, soha nem kuporgathatták össze a visszaútra szóló hajójegyre elegendő pénzt. A szabaduló raboknak így nem sok esélyük maradt a majdani visszatérésre, az anyaországnak végleg búcsút inthettek. Munkalehetőség híjján többségük ismét a börtönfalakon belülre került.

Francia Guyana egészségre nem éppen jótékony hatással bíró klímája, az áldozatokat szedő járványok, valamint a fegyencélet cseppet sem mulatságos körülményei nem sok jóval kecsegtették az edzettebb fajtából valókat sem. Saint- Laurent du Maroni elosztótelepe körül hamar város épült, amelynek lakossága gyakorlatilag csak bűnözőkből állt. A hajón érkező deportáltak először ide kerültek, majd különböző szempontok szerint szétválogatva, más és más telepekre szállították őket.

A fegyencélet az egyenlőtlenség, valamint a korrupció mezsgyéjén mozgott és az anyaországtól távol, felügyelet hiányában, ép ésszel fel nem fogható történések melegágyává vált. Kivételes bánásmódra, vagy legalább a fakitermelésnél valamivel emberibb munkakörre csak a pénz biztosított lehetőséget. A fegyencek közismerten „patron” használatával igyekezték megóvni a számukra mindennél többet érő anyagiakat. Ez nem más, mint egy vékony, lezárható csőszerűség, amely a végbélbe felhelyezve sértetlenül megőrizte a papírpénzt. Így, ha nem épp a sárgaláz, a kényszermunka nehézségei, az őrök brutalitása vagy kinin hiányában a malária döntötte le a lábáról az embert, akkor mindig akadt valaki, aki töprengés nélkül elvágta társa nyakát annak biztos helyen őrzött patronáért...

Egy halálraítélt utolsó üzenete a cella padlójában

Az egyik legismertebb büntetőtelep a parttól 17 km-re fekvő, apró Üdvösség-szigeteken működött. A háromszög alakban elhelyezkedő földdarabok csúcsát alkotó Ördög-szigeten raboskodott többek között Dreyfus is. Az igen veszélyes hullámok és a hemzsegő cápák miatt a szökés esélye a nullára redukálódott. A számtalan télak kísérletéről elhíresült Pillangó (polgári nevén Henri Charrière) kalandjainak valóságtartamát azonban a legnagyobb körültekintéssel illik kezelni. A fennmaradt források szerint Papillon nem volt azért annyira vagány a Guyanán, mint ahogy könyvében előadja: a szökési kísérletek nem saját teljesítményei voltak, inkább fegyenctársai élményein alapultak - dehát mindenki abból csinál tőkét, amiből tud ...

Ördög -sziget

A „pokol földjeként” emlegetett szigetek ma már paradicsomba illő nyaralóhelyek, amelyek legnagyobbikán, a Király-szigeten a tehetősebbek kibérelhetik az őrök felújított lakrészeit is. A kalandkeresők a lezuhanó kókuszdiók miatt veszélyzónába tartozó területen sátrazhatnak, vagy egyszerűen csak függőágyukat felaggatva, az óceán morajlása mellett elmélkedhetnek a történelem ide vonatkozó fejezetén.

Időnkbe bőven belefér, hogy a hőségtől szédelegve elsétáljunk a régi kórház, s a gyerektemető romjai között, majd a jelenleg múzeumként működő parancsnoki házat megtekintve, lépteinkkel néhány agutit elriasszunk. A Szent József sziget is megér egy kis hajózást, hiszen ott maradtak fenn a legjobban e lecsengett időszak építészeti maradványai.

S miért pont Üdvösség? 1763–ban a nyugati világ kolonizáció céljából 15 000 embert küldött Francia Guyanára. A Kourou melletti mocsaras területre érkezőkre lecsapott a váltóláz járvány, a kialakult „haláltábort” túlélők a közeli szigeteken találtak menedéket. Ők keresztelték el e földdarabokat Üdvösség-szigetekre, amely majd 100 évvel később mások tömlöcévé vált.

A fegyenctelepek embertelen körülményeiről először 1923 –ban Albert Londres újságíró visz hírt Európába, majd évekkel később Monnerville helyi képviselő hathatós kiállása nyomán kezdik el azokat felszámolni.

Mára tehát az egykori büntetőtáborok turistalátványossággá szelidültek, a hajdan rettegett szigetek pedig a tehetősebb rétegek népszerű üdülőhelyévé és horgászparadicsomává vált. Nagyot fordult a világ százötven év alatt!