Egy nap a Dolomitokban - Giovanni Lipella

Reggel 6 óra 30 perc. Megszólal az ébresztő a telefonomon. Kidörzsölöm az álmot a szememből. Kint már világos van. Teavizet teszek oda főni, mire a társaim felkelnek, legyen mit inniuk. Lassan mocorgást hallok, ébredeznek a többiek is. Mindenki izgatott, hiszen ma a Tofana di Rozest szeretnénk megmászni és nem is akárhogyan, hiszen a híres Giovanni Lipella via ferrata útvonalon keresztül. Előző este korán lefeküdtünk, mindenki érezte, tudta, hogy a mai nap hosszú lesz. A reggeli készülődést hamar magunk mögött tudjuk és alig háromnegyed óra múltán már az autóban ülünk és rójuk a kilométereket a Dibona-ház felé. A ház 2000 méter magasan fekszik, mellette hatalmas parkoló. Ez a Tofanára indulók gyülekezőhelye. 8-ra érünk oda és az időnk is nagyon szép, alig-alig látszik egy-egy fátyolfelhő a kék égen. Gyors pakolás után hamarosan az ösvényen érnek a reggeli nap fényei.

Szemben megannyi gyönyörű hegy, az Averau, a Nuvolau, a távolban az Antelao és a Pelmo, még messzebb a Marmolada. Ilyenkor önkéntelenül is arra gondol az ember, hogy ha az egész életét a hegyek között töltené, akkor se lenne ideje minden hegyet megmászni. Megpróbálni viszont érdemes, mint most a Tofanát. Most erre a hegyre kell koncentrálni. Rövid lankás szakasz után egyre meredekebbé válik az ösvény, míg végül már cikkcakkban haladunk, egészen a hegy 800 méter magas falának a tövéig. Itt szusszanunk egyet, felvesszük a sisakjainkat és indulunk tovább. Közben Eötvös Lorándról és lányairól mesélek a többieknek. Eötvös Loránd nem csak korának elismert fizikusa és politikusa volt, hanem nyugaton nagynevű hegymászó is. Számos Dolomitokbeli csúcsot ő mászott meg először, csúcsot is neveztek el róla: a Cima Eötvöst. Hogy ez se legyen elég, a lányai, Rolanda és Ilona is hegyet másztak, sőt 1901-ben ők voltak az elsők, akik cortinai hegyi vezetők társaságában megmászták az akkor még megmászatlan Tofana di Rozes döbbenetes déli falát. A korabeli mászóvilág ujjongott a teljesítmény láttán és főleg, hogy két nő érte ezt el. Miközben ezt mesélem a többieknek, felnézek a falra és nem látom a tetejét, szinte beleszédülök, úgy mered felém ez a hatalmas hegy. Most jól haladunk, nincs szintkülönbség, hisz a fal töve alatt megyünk harántban. Lassan elérjük a Lipella beszállását, azt a pontot, ahol felvesszük a felszerelést és elkezdjük a mászást. A Lipella útvonal, mint említettem az első világháborús olasz hadi útvonalakra épül, így stílszerűen először egy, a katonák által a sziklába vájt alagúton keresztül jutunk át a déli falból a nyugatiba. Az alagút bejáratánál régi elkorhadt falétrák, bent az alagútban pedig még a körlet falai is állnak. Az alagút meredeken emelkedik spirál alakban. Nemsokára a nyugati falban bukkanunk ki, ahol még inkább látszódik ennek a hegynek a mérete. Alattunk az osztrák állások; mint valami óriáskígyó, úgy rajzolódik ki a tekervényes lövészárok. A történelem még ma is áthatja ezt a helyet. Még negyedóra séta egy párkányon, majd kezdetét veszi az igazi mászás. A hegy nyugati fala több mint másfél kilométer széles; érdekes, vízszintes rétegződésű, végül is ezeket kihasználva haladunk. Egyik párkányra felmászunk, majd enyhén lejtősen gyalogolunk. Megint egy felmászás, ismét gyaloglás. Szinte hihetetlen, de az alagút kijárata 2620 méter magasan volt és mire átszeljük a falat, még mindig csak 2694 méter magasan leszünk. Ekkor járunk az utunk felénél, itt egy elágazáshoz érünk, jobbra a csúcs, balra a Giussani ház. Ezt a helyet Tre Ditának nevezik. Ezt a bizarr, 3 toronyból álló sziklatömböt a katonák vájták ki 1916-ban, mellette jobbra egy erőd romjai láthatók. Innen egy könnyed sétával fél óra alatt elérhetjük a Giussani menedékházat. De mi nem a ház, hanem jobbra a csúcs felé megyünk. Hosszas gyaloglás a 2-3 méter széles párkányon, mígnem egy kiszélesedő katlanba érünk. Itt található túránk legnehezebb mászása, egy közel függőleges falon kell feltornászni magunkat, majd utána is meredek szakaszok jönnek. Itt már mindenki fáradt, de csak megyünk előre, mígnem egyszer csak eltűnik a drót és kiérünk a Tofana északi gerincére. Igen, a gerincére, aki azt hitte, hogy ilyen könnyen adja magát a csúcs, téved. Innen még jó 150 méter szintemelkedést kell leküzdenünk, hogy végre megláthassuk a Tofana csúcskeresztjét. Itt már olyan magasan járunk, hogy nyár közepén is előfordulhatnak hófoltok. Minden lépés egyre nehezebb, de a cél is egyre közeledik, már látjuk a csúcskeresztet. Még néhány méter és fent vagyunk 3225 méter magasan, a Tofana di Rozes csúcsán. Ölelkezés, öröm, felszabadultság – ezeket érezzük és ki-ki még saját habitusához mérten minden mást is. Én csöndben majszolok egy almát, miközben nézem a hegyi csókákat, az alattam elterülő tájat és a csúcson lévő embereket. A fotósok gyorsan festői csoportocskákba terelik az antifotósokat, mosolyt kérnek és rengeteg képet készítenek. Van, aki csak kényszeredetten mosolyodik el, van, aki őszintén. Egy biztos, mindenki fáradt és boldog is egyben. Leírhatatlan az érzés, amit ott fent a csúcson érez az ember. Az idő szép, mellettünk a Tofana másik két csúcsa, a Mezzo és a Dentro. Ott arrébb a Marmolada, és ha jó a szemünk még a Grossglocknert, Ausztria legmagasabb hegyét is láthatjuk. Még mindig leírhatatlan, ezt látni kell. Sajnos a hegymászás legnagyobb pardoxona, hogy a csúcson töltjük a legkevesebb időt ahhoz képest, amennyit magának a hegynek a megmászására fordítunk, de épp ezért élvezzük ki minden ott töltött percét. Lassan közeleg az indulás pillanata, a sokkal nagyobb lelkierőt és koncentrálást igénylő ereszkedésé. A Tofanáról viszonylag egyszerű a lemenet, azonban ködös, esős időben ez is változhat. Szerencsére most szó sincs rossz időről, vidáman ereszkedik a kis csapat, a sziklás részeket magunk mögött hagyva másfél órán belül a Giussani házban vagyunk. Itt teát és sört rendelünk és pecsételünk a TrekPassunkba. Innen már csak 1 óra a Dibona ház és az autóink. Ezt az egy óra lemenetet már senki sem kívánja, a tea és a sör megteszi a hatását, mindenki maradna a házban. De menni kell. A fáradt lábak újra bemelegednek és e pár perc múlva már örömmel baktatunk az ösvényen, miközben a régi hadi állásokon és a régi elhagyott menedékházon ámulunk. Aztán hirtelen meredek lesz az út, hatalmas törmelékmezőre érünk és csak a sok cikkcakk enyhít a lejtőn. A kopár tájat lassan felváltja a zöld, beérünk a havasi rétek, majd a törpefenyvesek világába. A lábunk már szinte magától visz minket, miközben mi a lemenő nap fényei által vörösre festett dolomit hegyekben gyönyörködünk. Az ég alja is egyre vörösebb és arra gondolunk, újabb felejthetetlen napot töltöttünk a hegyekben. Szerző: Négyesi Miklós, Vagabond Kalandiroda