A namíbiai Etosha Nemzeti Park

 Néhányan unalmasnak tartják egész nap az autóban ülve, tikkasztó hőségben 20-25 km/h-val araszolva a bozótot fürkészni. De ha valaki egyszer ráérez a vadlesés izgalmára, könnyen függővé válik. Hamarosan rutinos versenyzőként egyre apróbb jelekre figyel fel, megtanul olvasni a keselyűk körözéséből, felismeri, melyik fán érdemes a leopárdot keresni, észreveszi a száraz fűben lustán elnyúló oroszlánokat….A namíbiai Etosaha Nemzeti Park az egyik legkiválóbb terep az életfogytig tartó szafari-imádat megnyerésére.

Mire Kamanjabból tovább indultunk, már erősen délutánba hajlott az idő, de adtunk egy esélyt, hogy még este be tudjunk menni az Etoshába. A Krugerben anno ez úgy működött, hogy napkeltétől napnyugtáig lehet a kempingeken kívül autózni. Itt mi vagyunk a vendégek, alkalmazkodjunk az állatok életritmusához. Napnyugta negyed 8 körül, az első kemping 17 km-re a kaputól.... ha odalépünk, sikerülhet. Jól számoltunk, kapuzárás 7-kor, mi 5 perccel előtte érkeztünk. Bár foglalt szállásunk nem volt, egy gyors telefon az első táborba, igen vannak még üres sátorhelyek, jöjjünk nyugodtan. Csak ne álljunk meg a kapunál, mert már bünti lesz a vége, rögtön menjünk hátra a recepcióra. A naplemente pár száz méterrel Okaukuejo előtt ért bennünket. Egy zsiráf pedig pont ekkor baktatott át előttünk. Bele a naplementébe. Nekem esélyem sem volt a gépért kotorni, de Zolinak kiadtam az utasítást a sziluettes naplementés kép elkészítésére (azóta ez a kép közös tulajdon!!). A szállást elintéztük, még berongyoltam a már bezárt boltba húst, fát, gyufát venni, hogy a régóta szemem előtt lebegő bárány steaket megsüthessük. Sátorállítás, sütés-zabálás után lementünk az itatóhoz. Szintén a Krugerben nagyon élveztem az itatóknál kukkolással töltött estéket-hajnalokat. Most vittük a fényképezőgépeket, állványt.... Volt is forgalom, több rinocérosz, egy elefánt, zsiráf, és számtalan zerge tette tiszteletét.

Másnap reggel 6-kor keltünk. Na nem mintha nem tudtunk volna tovább aludni, de nagy volt körülöttünk a jövés-menés. Kimásztunk a sátorból, mire a zuhanyzással végeztem, éppen felkelt a nap. Gyors rendezkedés és kávézás után nyakunkba vettük a parkot. Először keleti irányban indultunk. A néhány zergének való nagy-nagy örvendezés után vagy 15 km-re a kempingtől találkoztunk pár sakállal, akik egy springbock maradékait marcangolták. Némi fotózgatás után továbbmentünk egy itatóhoz, amiről a térkép azt állítja, hogy gyakran látni ott vadászó oroszlánt. Most a kivételes eset állt fent, oroszlán ugyan sehol, de sok-sok zergét, orixot, zebrát.... és egyéb vegát találtunk. Bejártuk még a környéket, de semmi érdemleges nem történt. A déli pihi előtt (elképesztő volt a hőség) még visszanéztünk az itatóhoz. Valami döbbenetes tömeg volt ott. Ugyan semmi ragadozó, de így is szenzációs volt, tiszta National Geographic. Délben bejöttünk a kempingbe. A sátor környékén elviselhetetlenül forró volt minden, könyvekkel és fényképezőgépekkel felszerelve kivonultunk a tábor itatójához. Olvasgatás, fotózás, részemről kis szunyókálás... és újult erővel vágtunk neki a délutáni szakasznak. Jöttünk, mentünk, eccercsak egy „krétaporral” vastagon betakart szakaszhoz értünk. Ránézésre simán elsüllyedünk rajta, mint ahogy az kevésbé súlyosnak tűnő esetekben már meg is történt. Zoli kiszállt a kocsiból, előre ment felmérni a terepet. Semmi vész, a kanyar után már jó az út. Kiadta az instrukciókat, hogy nagy sebességgel kell belemenni, és simán átjutunk kritikus szakaszon. A kanyaron is. Hááát jó, de én nem vállalom. Már csak az hiányzik, hogy boruljak a kocsival... Sebaj, majd Zoli vezet. Hátratolattunk, lendület, nekifutás, és a kanyarban alaposan megcsúsztunk, átugrottuk az „útpadkaként” funkcionáló porhalmon, és orral a tüskés bozótban megálltunk. A nyitott ablakon sűrű hóesésként zúdult be a felvert fehér por, és borított el mindent. Khhhmmm. Izé. Beszorultunk. Itt nem ajánlatos kiszállni a kocsiból, bárhol jöhet egy gepárd, leopárd, oroszlán.... (na nem, mintha a gyalogos terepfelmérés különösebben bölcs dolog lett volna). De kénytelenek vagyunk... Zoli kiásta nagyjából a kocsit, én közben egyetlen fegyverként szúrós tekintettel lestem körbe, jön-e valami... Ám láss csodát, második tolásra kint voltunk a bozótból, nem kellett órákon át küzdenünk. És sehol semmi ragadozó (az egyetlen alkalom, amikor ezt kellőképpen méltányoltuk). Még némi bóklászás után hazahúzott a hasunk. Megvettük a sütnivalót, és irány sátorhely. Kolbász az asztalon előkészítve, a tűz ropogott, vártuk, hogy parázs legyen belőle, közben letöltöttük a képeket, nézegettük őket... majd Zoli felpattant, és éktelen kiabálással elzavart egy sakált. Az ment is. Szájában az egyik csomag kolbásszal. A szenya..... A sakálok azóta hivatalossá vált megnevezése: köcccccsöööög sakááááál. Végül így is elég lett a kaja, ha nem is laktunk úgy jól, mint előző este. A további képnézegetés közben aztán éktelen trombitálást, üvöltést hallottunk az itató felől. Kiszaladtunk, de persze semmi oroszlán, csak egy nagy csapat elefánt. Iszogattak, jól elvoltak... aztán –valahol a párzási időszak környékén járhatunk– némi előjáték után az egyik tehén elhajtotta apjukat. Egy másik bika is bepróbálkozott anyunál, na ezt már végképp nem viselte jól a sértett fél, és megpróbált elégtételt venni. Nagy küzdelem volt, már-már színházi előadásnak is beillett. És nálunk meg nem volt fényképezőgép.... Harmadik reggel irgalmat nem ismerve korán keltettem Zolit, és indultunk. Ez volt az utolsó napunk, nem szalaszthattuk el az utolsó esélyt... és a varázslat működött. Már a „kedvenc itatónkhoz” menet is láttunk két hiénát (ritka ezen a környéken), és ugyanabból az irányból jövet egy véres szájú sakált. Aztán tovább haladva kb. 100 m-rel maradtunk le arról, hogy éppen előttünk menjen át egy oroszlánpár. Hümmögve-sopánkodva mentünk tovább. De szerencsénk volt, az itatónál volt még egy hím, majd még kettő jelent meg menet közben. Egy darabig ott sétálgattak, iszogattak, nyújtózkodtak (szokásos reggeli piperészkedés), majd nagy nehezen döntésre jutottak, és az autónk mögött egy méterrel átmentek az út túloldalán lévő bokorhoz az árnyékban megpihenni. Mindeközben a zergék és egyéb vegák tisztes távolban sorakoztak és várták, hogy tiszta legyen a terep és végre ihassanak. Amikor véget ért a műsor, elszaladtunk megnézni a Sprokies woud bronzszínű, hihetetlen formájú fáit. Búcsúzóul még visszanéztünk az itatóhoz. A bokor alatt még ott ejtőztek az oroszlánok, a tőlük 200 m-re lévő itatónál pedig hihetetlen mennyiségben nyüzsögtek a vegák. És baromira nem izgatták egymást.... Persze a 40 fok feletti hőségben megértem, hogy semmi kedvük nincs vadászni... Gyors pakolás és a szomszédokkal váltott könnyes búcsú és telefonszám csere után még csobbantunk egyet a kemping medencéjében, aztán indultunk tovább a Waterberg Plateau felé.